1944 október 15-ével a szégyen és szörnyűségek korszakának utolsó állomására érkeztünk...
Tudakozó
Keledy Tibor egy rendszeresen bombázott, zsidótlanításra ítélt fővárost vezethetett. Tette a dolgát, talán a tébolyult világon kívülinek érezte magát. A végén angolosan távozott: a nyilas hatalomátvétel után nem ment be többé a hivatalába.
Dr. Keledy Tibor máskor, egy másik világban talán korszakos vezetője lehetett volna a fővárosnak, de ő egy a Gestapo (és persze Imrédy Béla) által uralt világban mondott igent a felkérésre. Furcsa életútját mutatjuk be, az ítéletet az olvasókra bízva.
A közgyűlés többsége által elégedetten fogadott új főpolgármester, Homonnay Tivadar, az idő előrehaladtával egyre inkább tanúbizottságot tett emberi nagyságáról. A német megszállásig Budapest megmentéséért küzdött, a vészkorszakban üldözöttek ezreinek megmentésében működött közre.
A háborúpárti Bárdossy miniszterelnök menesztésével Horthy külön utak keresésébe kezdett, a fővárosi háttér megteremtése érdekében egy progresszív gondolkodóra, Homonnay Tivadarra váltotta az egyre inkább németpártivá váló Karafiáth Jenőt. 1942-ben járunk.
Kinevezett főpolgármesterként pártja érdekeit minden elé helyezte, de mindig is a centrumot kívánta képviselni. A korszak azonban nem a mérsékelt politikusok világa: dédelgetett álma, a soképületes sport-liget megépítése helyett a zsidótörvények végrehajtására kényszerült koncentrálni.
A 30-as évek második felének politikai légkörében már nem városházi gyakorlattal rendelkező, politika felett álló fővárosi vezetőre volt szüksége a kormányzatnak. Az autonómia a múlté: a tisztség egy az országos politikában tekintélyt kivívott, tapasztalt pártemberre várt.
Elképesztő tehetség és elszántság kellhetett ahhoz, hogy egy kisközség szegény szűr-szabó mesterének sokadik gyermekekéből főpolgármester legyen. És ilyen a sors: Borvendég Ferenc, ez a nagytudású szakember, néhány hónappal megválasztása után, íróasztalában ígéretes tervek kidolgozott vázlataival távozott az élők sorából: egészsége csak eddig bírta.
A nagy lendülettel kezdett munka rendkívüli eredményeket hozott, de az egyre keményedő Gömbös Gyula mellett hamar elfogyott a mozgástere. Alig két évvel megválasztása után már a lemondást tartotta az egyetlen becsületes útnak. A magyarság jövőjéért tovább politizáló Huszár Aladárt majd az elsők között tartóztatja le a Gestapó és Dachauban halt meg 1945-ben.
Palócföldről érkezett a lemondott Ripka Ferenc utódja, Huszár Aladár a főváros élére, aki abszolút többséget szerezve előzte meg két riválisát. Cikkünk első részében a főpolgármesteri tisztség eléréséig terjedő életútját mutatjuk be: a kiváló szakember számos helyen bizonyítva modernizálta a vidék közigazgatását.
A főváros főpolgármestereit felvonultató arcképcsarnokunk legutóbb Ripka Ferenc (1871 – 1944) portréját kezdte felvázolni. Az isaszegi erdészlakból a kora árvaságba, az ínségszállástól az államtudományi doktorátuson át, a megbecsült újságíró státuszáig tanúi lehettünk példás helytállásának. Majd a Ganz-gyárban a városvilágításban, a Gázgyárban a közművek szervezésében és vezetésében megszerzett és nemzetközileg elismert jártasságot. Ami a városvezetésbe repítette, Budapest kormánybiztosává tette, majd főpolgármesterré választásához vezetett.
Volt egyszer egy szegény ember, gyermekei – mit volt mit tenni – elindultak szerencsét próbálni. Boldogult is mind a három, de legtöbbre a legkisebb vitte. Úgy hívták Ripka Ferenc (1871 – 1944). Budapest következő főpolgármesterének életrajza következik két részben.
Akár sikeres főpolgármester is lehetett volna Tersztyánszky Kálmán, a tehetséges, tapasztalt hivatalnok, aki pártpolitikától függetlenül tervezte irányítani a fővárost, de barátságos, kissé zárkózott személyisége a „boldog békeidők” elmúltával nem lehetett a siker záloga.
Az osztrák magyar közös történelem utolsó szakasza, közel félszázad. A kiegyezés, a dualizmus, a tulajdonképpeni monarchia kora. A hamar beköszöntő ugrásszerű fejlődés, a boldog békeidők. Végül mind maradéktalanabbul mindenre kiterjedő válság. A Nagy Háború. Majd és ezúttal szó szerint: utána az özönvíz. Ez az időszak teremtette meg a modern Budapestet is.
„Az összhangot keresem a kormány és a törvényhatóság között, de rendkívül nagy súlyt helyezek arra, hogy ez az összhang meglegyen a közgyűlési teremben is.” – mondta a Sipőcz-korszak névadója. A főváros vezetőit bemutató sorozatunk következő epizódját olvashatják.
A magyar köztudatban „boldog békeidőkként" élő századelő viszonylagos prosperitását szörnyű kataklizmák szakították meg. Magyarország harmadára zsugorodva, kivérzetten szakadt ki a Monarchiából – elszabadultak az indulatok is. Budapest, a legújabban fejlődő világváros hirtelen a „Bűnös Város” címkéjét találta magán.
Bárczy István neve egy korszakot fémjelez, Budapest aranykoráét. Ahogy Krúdy írta róla, ő az utolsó tekintetes úr, a régi világ, a boldog békeidők mértékadó, tekintélyteremtő sikerembere. Budapest ötödik főpolgármesterének a város élére vezető útját tekintettük át az előzőekben.
Főpolgármestereinkről szóló sorozatunkban Bárczy István következik, akit nagyformátumú személyisége, vezetői rátermettsége, eredményei és hatása kétségtelenül kiemeli százötven év közel harminc választott városvezetője közül.