Elvonult a háború – megmaradt a veszteség Mibe került Budapestnek az újjászületés? / III.

Már szinte el sem tudjuk képzelni, milyen lehetett az élet a harcok elültével az elpusztított fővárosban. Történelmi érdem, sőt szinte csoda, de Budapest megmaradt!

Az emberi életek és az épületek pusztulása mellett lényegében az infrastruktúra is megsemmisült. Még szót sem ejtettünk a hidakról, a gyárakról és üzemekről, a hajókról, mozdonyokról, a közlekedés eszközeiről, az utak, a sínek állapotáról. Miként arról sem, hogy megszűnt minden szolgáltatás, valamennyi közmű romokban, kifosztva hevert. A szociális intézmények gyakorlatilag felszámolódtak. Készletek, tartalékok – gyógyszerből, kötszerből, tüzelő- és építőanyagból, élelmiszerből, üzemanyagból - szó szerint semmiből sem álltak rendelkezésre!

Mentett, biztonságba helyezett (és rabolt) szervezetten és önkéntesen, aki csak tudott, amit csak tudott. A Szent Korona és tartozékai, a Nemzeti Bank aranykészlete (a Pengő aranyfedezete) éppúgy nyugatra tartott, mint a Városháza irattára vagy a Fővárosi levéltár pótolhatatlan dokumentumai, ahogy az ország talán legmeglepőbb kincse: egy ólomládában tekintélyes mennyiségű rádium! (Jó emberek múlhatatlan érdeme, hogy valóban óvni akartak, s jelentős és fontos tételek idővel visszatérhettek.)

Raboltak a németek menekültükben kiürítésre hivatkozva és raboltak az oroszok, kártérítés címén, válogatatlanul.

Tetézték a pusztítást a kényszerfelhasználás szükségmegoldásai: tüzeltek, stílbútorral, építettek fedezéket műalkotásokból, ettek vagyontérő tenyészállatot, állatkerti ritkaságot.

Amikor pedig az apokalipszis lovasai átgázoltak a városon, a béke és fellélegzés legfeljebb, ha órákig tartott. Hátra volt még három, egyszerre támadó halálos megpróbáltatás. Legelőbb, tulajdonképpen azonnal a járványveszély, a higiénés válság, az egészségügy legalább minimális beindításának kényszere támadt a városra. Ez persze már előbb, az ostrom utolsó hónapjában is fenyegetett volna, ha a hideg, a ritka kemény tél és az emberek elszigetelt helyhez kötöttsége nem csillapította volna a fertőzésveszélyt, a tetemek oszlásának intenzitását. Katasztrófa fenyegetett, ezt belátni elég egyetlen adat: Csorba első munkanapján, a kirendelt közmunkások és az arra hősiesen vállalkozó önkéntesek csupán a gettó közterein 3000 temetetlen ember-áldozattal szembesültek! Sok volt az állattetem is.

(A bekerítésbe, Budapest-erőd ostromába ’önhibáján kívül belekeveredett’ két német lovashadosztály húszezer lova ezek tömegét nem gyarapította. Bár az ő takarmányozásukra sem készült senki, és hullottak is rendesen a mindennapos tömeges kényszervágásokon túl is, mégis a lódögöket majdhogy nyomtalanul eltakarította a lakosság. Életmentő lakoma-ünnepek fogásaiként végezték, oszlásukkal nem súlyosbították a járványhelyzetet.)

Az első lehetetlen feladat kihívását az új(onc és tapasztalatlan) városvezetés (nem kis orosz és szövetséges segítséggel) egy hónap alatt elhárította. Beindult a sebesültek és betegek ellátása is.

A következő végveszélyt rejtő csapás már az ostrom felén túl dühöngeni kezdett, különösen a létszámban sokszoros többségben lévő polgári lakosság körében: az éhség! Az ellátás és az elosztás szervezésében jártas város(közép)vezetők tapasztalatból tudták, hogy egy ’maradékBudapest’ méretű város lakosságának napi nyolcvan vagon az élelmiszerszükséglete. (A vagon itt persze nem üres és rendelkezésre álló vasúti teherkocsit jelent – nem is jelentett, hisz olyan messze földön nem nagyon akadt –, hanem mértékegységet. Egy vagon húsz tonna, öt korabeli teherautó rakománya.) Ehhez képest a mind jobban munkába lendülő Városháza március elejéig, ötven nap alatt 109 vagonnyi élelmiszert fogadott a fővárosban, a legelképesztőbb forrásokból, mindösszesen! A nehézkes, hogy ne mondjuk alig létező közlekedés, a szállítóeszközök hiánya a külső segítséget is nehezítette, késleltette. Az ország már fegyvernyugvásba jutott, keleti részén pedig jobb volt (valamivel) a helyzet. Az erdő, mező mindig eltartott valahogy állatot, embert. Mégis, amit küldhettek volna nehezen vagy sehogy sem jutott Budapestre. Készletek dolgában, más vonatkozásban is (finoman fogalmazva) a Vörös Hadsereg elsőbbséget élvezett…

Budapest megmentése a járványos éhhaláltól totális mozgósítást, összmunkát követelt! Az Ideiglenes Nemzeti Kormány mindent elkövetett, amit csak tudott a források fellelésében, beszerzésben, szállításban. A fővárosba előre küldte Vas Zoltánt és kinevezte a közellátás (közel teljhatalmú) kormánybiztosává, Csorba segítésére. És ők ketten valósággal csodát tettek: erejüket és lehetőségeiket messze meghaladó munkával úrrá lettek Budapestet a harcokat felülmúló katasztrófába sodró végveszélyen! (Ebben persze szerepet játszhatott, hogy Vas a Vörös Hadsereg tisztjeként, fegyveresen tért pár hónapja haza, s úgy is intézkedett, ha kellett.)

A harmadik nagy próbatételt, fenyegetést kezdetektől fogva, bár idővel lassan enyhülő módon a nem teljesen mindenre átterjedő összeomlás, a „párhuzamos káoszok versengése” jelentette. Az utazás kockázatos kaland volt, akár városon belül is. Egy debreceni kiruccanás akár egy hetet is igénybe vett, amellett, hogy könnyen Szibériában vagy jeltelen útszéli gödörben ért véget. És mégis százezrek törekedtek Budapestre, előbb keletről, majd egyre többen nyugatról is. Jöttek, egyre többen a munkára hurcoltak, a megsemmisítő táborok felszabadítottjai, a gazdátlanná vált katonák, s a hadifoglyok is. Munkát, lehetőséget, hozzátartozót, néhai vagyonuk maradékát, saját nyomaikat keresve. Százezrek törekedtek vidékre, köztük nem kevesen az újra útra kelt előzők közül. Élelemért, búvóhelyért, a múlt elől menekülve, új jövőt keresve, akár a határokon túlra. Igazságot, törvényességet keresve, vagy éppen ezek alól kibújni igyekezve. De százezret kitett azok tömege is, akiket akaratuk ellenére hajtottak vittek ezekbe az irányokba hadifogságba, internálásba, lakosságcserébe. Gyakran válogatatlanul, véletlenszerűen. Mindenki vitt valamit, alig akadt, aki hozott volna. Anyagiakban teljességgel kiüresedett a város. És ami ennek a következménye: kiüresedett erkölcsileg is. A legtöbb dolognak kialakult a feketepiaca. Fegyverek is szaporán dörögtek, nem csak éjszaka, nem csak néptelen helyeken. Könnyű volt eltűnni, akár végleg. Nehéz volt megmaradni. Ezt a gondot az apránként talpra álló közigazgatás és a lassan önmagát is fegyelmező idegen katonai jelenlét enyhítette, s oldotta fel végül.

Budapest megmaradt! Semmiből előlépett avatottak mellett névtelen és önzetlen sokak érdeme ez. Történelmi érdem, amit nem írhat felül ideológia, pártérdek, politikai békaegérharc.

Megérdemli, hogy főt hajtsunk előtte – ma is.