Az Európa egyik legkeresettebb fővárosává fejlődő Budapestet romba döntötte a háború. 102 napig folyt harc a város területén, a bibliai méretű pusztulás nem kímélte sem az élőt, sem teremtett vagyonát.
A harmincas évek végére Budapest váratlanul és meglepően sokat tett azért, hogy ne csak az idegenforgalom plakátjain, de a valóságban is a Duna Királynője legyen! Alig voltak a háta mögött a nagy háború veszteségei, az összeomlás, a forradalmak, a román megszállás, a trianoni katasztrófa, s mindennek tetejébe szinte nyomban a gazdasági világválság – de a város élni akarását semmi sem törhette meg! Ne feledjük, 1923-ban még csak az 50. születésnapját ünnepelte, ami egy városnak valami olyat jelent, hogy a legszebb ifjúkorba lépett! A városegyesítéskor az akkori leghaladóbb hagyományok mentén megalkotott vezetési modell példásan teherbírónak bizonyult. Az autonómia és a szuverenitás garanciái nagy formátumú várospolitikusok szerepvállalásával társultak. Ez átsegítette Budapestet a megpróbáltatásokon. Bárczy István alapjain előbb Sipőcz Jenő, majd Szendy Károly önzetlen, elkötelezett és szakértő irányítása nemhogy szanálta, talpra állította, hanem robbanásszerű világvárosi fejlődés pályájára állította a várost. A belső építőmunkát gyümölcsöző (városi) külkapcsolatok egészítették ki. Egymást érték a látványos és külföldön is közkedvelt nagyrendezvények, mint a Jamboree, az Eucharisztikus Világkongresszus vagy a Nemzetközi Vásárok mind nagyszabásúbb éves sorozata. De az igazi vonzerőt az „Európa Fürdőfővárosa” szerep tengeren túl is hirdetett valóra váltása jelentette. A király nélküli magyar királyság egyre népszerűbb székesfővárosa ismertségben és keresettségben felzárkózott a legendás nagyok, Párizs, Róma mögé, Bécs és Berlin mellé.
A nagypolitika megállíthatatlan jobbratolódása, a nemzeti gondolat túlburjánzása, a revans és az irredenta, a vallási külsőségekkel takaródzó fajelmélet a vezetésen csapódott le – ám az autonómia, pontosabban az autonómia fogyatkozó maradéka (még) kitartott. A városra aggatott jelzők persze ellepték a szélsőjobbos sajtót, a náci propagandát: a szitokszónak számító ’liberális’, a ’nemzetietlen’, a ’megrontott’ és a ’bűnös’, de mindez a szóbeli dulakodás macskajátékának látszhatott. A város külső képe és mindennapjai igen sokáig idillinek is tűnhettek. Bizonyos értelemben akár a német megszállásig, 1944 március 19-ig. A végzet ránk borult éjsötétje alatt azután összeomlott a kiüresedett látszat – és vele minden egyéb. Ami az előző világégés nyomán csak megérintette Budapestet, a végítélet, ezúttal teljes dühével végigszántott rajta. És amikor a kómából ébredni kezdett a város, már nem ébredhetett régi valójára. Amit polgárinak neveztünk, demokráciának, az európai kultúra fészkének, azt félszázadra elnapolták.
Mindez persze korántsem volt világos a feltámadás napjaiban. Még azok a remek emberek sem törődhettek az életmentés után eljövendő veszéllyel, akik az apokalipszis elhárításának emberfeletti munkáját vállalták magukra! Nekik előbb a minden képzeletet felülmúló veszteséggel kellett szembenézniük. Felmérni, kezelni, életre kelteni – bármi áron.
A bibliai méretű pusztulás nem kímélte sem az élőt, sem teremtett vagyonát. Ami Budapesten, Budapesttel, Budapestért történt példátlannak mondható. A küzdelem hevességére és kíméletlenségére jellemző, hogy a Vörös Hadsereg Magyarország területéért vívott harcainak veszteségét kicsivel több, mint felerészben a Budapestért folytatott küzdelemben szenvedte el! 70.000 halott, 202.000 sebesült, 8000 hadifogoly – Ungváry Krisztián szerint (Budapest ostroma, 2001, Corvina). Annyi szám van, annyi adat. A nagyságrendre, az arányokra figyeljenek: azok talán nála a legvalószínűbbek. A magyar fővárosért folyó hadművelet: egy 108 napos csata, ebből 102 nap folytonos harc a város területén, 52 nap szigorúan vett ostrom totális ’légmentes’ bekerítésben. (Miheztartás végett: Bécs 11 nap múltán megadta magát, Berlin 16 nap alatt omlott össze…)
Budapest megpróbáltatásaihoz csak Sztálingrád és Varsó esete fogható. Az előbbi 165 napig kitartott és nagyobb erők csaptak össze érte és benne. Az áldozatok száma – arányosan – mégis kevesebb, mint Pest esetében. Sztálingrád lakosságot ugyanis időben evakuálták! Talán Varsó esete a legdrámaibb. A lengyel főváros valójában négy ostromot szenvedett el hat év alatt. 39 szeptemberében a Wehrmacht villámháború-bemutatót tartott itt: 12 nap alatt ízzé-porrá zúztak mindent. 43-ban a Gettó-lázadás 27 napig állta csodálatot keltő módon a náci rohamokat. A méltán világtörténelminek mondott Varsói Felkelés 1944-ben 63 napos, négyzetméterről négyzetméterre hullámzó makacs és öldöklő kézitusában „állva halt meg”. 1945 januárjában a szovjet ostrom négy nap alatt megtörte a német védelmet. Varsó mégsem e harcokban szenvedte el legfájóbb sebeit. A 44-es győzelmük után a németek módszeresen rombolták a várost, az épületek 86%-át felrobbantották! A lakosságot pedig zömében internálták. A Karthágót idéző romvárost aztán már nem is védték igazán. A Birodalmi hadijelentés szerint nem volt stratégiai jelentősége. Budapest, ha nem is sokkal, de legalább ezt a sorsot elkerülte…
(folytatjuk)
Képek:
A Zöldfa vendéglő a Krisztina-tér és Mészáros utca sarkán (a cégér még a „helyén” van)
Így néz ki egy ház, amelyik „megúszta”, úgymond „lakható, csak kisebb károkat szenvedett” (Hermann Ottó utca 7)
A Fortuna utca a Várban, balszélen a Bécsikapu téri templom tornyának maradéka
Önfeledt séta a Duna korzón (1945 február vége)
Krisztinaváros a Vársétányról, jobbra elől a Petőfi Gimnázium (a képek forrása: Fortepan)
Hogy volt régen...?
