A régivilág utolsó fővárosi polgármestere / II. Aki mindent elkövetett, de semmit sem csinált

Nem tudni Farkas Áron milyen polgármester lett volna békeidőben. Elborzasztó nézetei mellett kiemelkedő adottsága is voltak. Amennyire tudta, működtette a bombázás alatt álló fővárost.

Amire Farkas Ákos átvette az ügyeket, belakta (a szerinte régen nekijáró) uradalmát, már szó sem volt normális városvezetésről, a hagyományos városigazgatás teendőiről. A végzet vasmarkában recsegett körülötte a világ. Jóvátehetetlen kényszerlépések még jóvátehetetlenebbeket szültek. A magunknak okozott megoldhatatlan feladatokat ránk szakadt véghez vihetetlen teendőkkel tetéztük. A németek és a nyilasok kikényszerítették a „zsidókérdés végleges megoldásának” előkészületeit majd véghezvitelét. Az intenzív tömeges légicsapások mindennapossá váltak – mellettük a közállapotok lehető legnormálisabb mederben tartása (romeltakarítás, sérültgondozás, járványmegelőzés, katasztrófavédelem) is előnyt kellett élvezzen. Mindennek tetejébe a front is egyre több embert, anyagot, munkát követelt és megállíthatatlanul közeledett. Ezek igazi „bibliai csapások” voltak: esély se volt se kitérni, se véghez vinni vagy kibírni. Ilyen méretű egyidejű megpróbáltatásokat békés virágzás közepette sem állhatott volna ki egy felkészületlen város. Márpedig Budapest felkészületlenségét ember-, anyag- és időhiány is súlyosbította! Az egyre dominánsabb katonai (ráadásul idegen katonai) jelenlét az idő előrehaladtával a legegyszerűbb döntés, tennivaló véghezvitelét mindinkább akadályozta, végül felül is írta, lehetetlenné is tette.

Farkas Ákos a „megkísérelt tisztesség napja”, az október 15.-i sikertelen különbéke-kísérlet szemlélője volt – inkább ellene tett: nem akadályozta a nyilas expanziót. Szálasi hatalomátvétele után is a helyén maradt. Vállalta a további szolgálatot (a szintén jobboldali Keledy főpolgármester például, sokakkal egyetemben nem ezt tette)! Főtárgyalásán ezt is igyekezett érdemnek beállítani: tudomása volt arról, hogy a Nemzetvezető csak szükségmegoldásnak tekintette a személyét, átmenetinek a szerepét. (Ezt Szálasi tanúként meg is erősítette.) Ő az ügyek továbbviteléért, a nagyobb tisztogatás megelőzéséért szolgált tovább. (Ilyenre a városháza apparátusában nem is került sor.) Más kérdés, hogy a Keledy helyét átvevő Mohay főpolgármesteri beiktatásán, a hagyománynak megfelelően, Farkas üdvözölte és méltatta az új városvezetőt: „éspedig meleg szeretettel és bensőséges bizalommal, mert benne nem csak a magyar nemzeti szocializmus régi harcosát, a tántoríthatatlan elvhűség, az áldozatkész harc emberét látjuk… hanem a kormányzat és a főváros emberét, aki a jó példával jár elöl… most, hogy Budapest frontváros lett… hogy soha ne feledjük: nagypéntek után két ezredév óta mindig feltámadás következik. Most is így lesz!”

Ebben a helyzetben Farkas és csapata minden lehetőségét, idejét és energiáját felemésztette valami olyan működési mód, amit szépítően tűzoltásnak szokás nevezni. Az eldobott kőként végül mindent sodró, már biankó elkövetett háborús bűn nagyjában megakadályozta, hogy mérsékeljék, ami folyamatosan, egy történés a másik után, egymást fokozva bekövetkezett. Dőltek a dominók…

A városháza a közművek és a közlekedés rendszereit igyekezett mindenekelőtt működőképes állapotban tartani – természetesen a folyamatos közellátás fenntartása mellett és persze annak érdekében! Farkas ezért interveniálni is kész volt. Többször tárgyalt a német parancsnokságokkal, a hadügyminisztériummal, a főváros védelmi vezetőivel. Amit tudott elkövetett a hídrobbantások késleltetésére, a közművek felrobbantásának megakadályozására, a készletek (nem csak a katonai, de az egészségügyi és a közellátási tartalék) elszállítása ellen, az eredetileg tervezett hétszázezres emberi evakuálás elmaradásáért. Más kérdés, hogy ez nehezen írható a javára: szándéka szerint az eredményesebb háborús helytállásért, „Budapest-erőd” életképesebb felállításáért és leginkább a feladat objektív lehetetlensége (szállítóeszköz, kezelő személyzet és fogadótérség teljes hiánya) miatt cselekedett!

Nyilatkozott, hogy városát a vészben sem hagyja el! December végére a két ünnep közé válságstáb-értekezletet is összehívott a városházára. Majd a városvezetés nélkülözhető, Velembe evakuált részéhez (és az azokkal tartó családjához) utazott december 23-án, két napra, karácsonyozni(?). De másnap bezárult a gyűrű a főváros körül… A főváros közigazgatási törzsével március végéig Mihályiban próbált „működni”, onnan Bécsbe, majd gépkocsioszlopát elhagyva, családjával Bajországba tartott. A főváros levéltárának történeti értékű részét, a kimenekített gyámi- és letéti kincseket átadta az aranykészletünket mentő, szintén evakuált Nemzeti Banknak. (Így került később mindaz vissza, aminek eltulajdonításával is megvádolták Farkast.) Dingolfing mellett került amerikai megszállás alatti területre. Természetesen feljelentették – névtelenül. Így került sor az őrizetbevételére, majd háborús bűnösként kiadták a magyar hatóságoknak.

Mohay főpolgármesterrel egyesítették az ügyét, az 1946. janiár 28. és 31. között megtartott főtárgyaláson védekezésének egy pontját sem méltányolták, s háborús bűnök elkövetése miatt a Budapesti Népbíróság15 év kényszermunkára ítélte. Az éppen igen mozgalmasan zajló belpolitikai élet (a koalíciós idők, a kommunista hatalomátvétel sűrűjében voltunk éppen) teljesen háttérbe szorította a városvezetők elszámoltatását. Az ügyész is hevenyészett munkát végzett. Ezért aztán március 6.-án másodfokon, a Népbíróságok Országos Tanácsa előtt több vádpontot elhagytak, s a főbenjáró minősítés is megváltozott. Farkas Ákos végül tíz év fegyházbüntetést kapott, s a kényszermunka szóba se került. Tragikomikus, hogy 1955-ben, a Mosonyi utcai rabkórházban halt meg, nemsokkal szabadulása előtt.

Farkas Ákos valószínűleg példás tisztviselő volt, szépen haladt a szamárlétrán, a városvezetésben (és Horthy belső köreiben) nem igazán tolerált szélsőséges nézetei ellenére. Békeidőben könnyen háborús bűnös vált volna belőle – de az általános katasztrófa káoszában, totális kényszerpályán (természetesen a mindent megalapozó és felerősítő „alapdöntéseken” túl) erre egyszerűen nem volt szabadsága. Mire a nagy álom révébe ért, mire a vágyott elégtételt elérte, már semmi nem az volt, aminek hitte és remélte. Nem kapott lehetőséget, hogy mint „dolgozó” városvezető mindennapi munkában mutathassa meg, mit tervez, mire képes. Pedig igazi értékek, figyelemreméltó adottságok is lapulhattak a tarsolyában. Hangos, erőszakos (és téves) politizálása teljesen elvonta a figyelmet szakmunkáiról (Nemzeti szociálpolitikát! -1931, Új földbirtokpolitika – 1932), történeti művéről (Budapest tisztviselői hajdan és most – 1937.) és nagy műgondú műfordítói munkásságáról. Ma már talán senki sem tudja, hogy az akkori angol modernek és mindenekelőtt Jack London az ő szavaival szólt először magyar olvasóihoz…