Dél felől Szent-Endre a Pilis-hegység kulcsa. E csinos fekvésű városka, melynek vasúti és hajóközlekedése van, már messziről feltűnik számos templomával, melyek közűl a szerb püspöké válik ki leginkább. Érdekes régi kis város, mely vidékével együtt a XV. század első felében, Zsigmond és Albert királyok idejében nyerte szerb lakóit. A szerbek a Duna mentén emelkedő hegyre építették házaikat festői rendetlenségben és sűrű sorokban. Egyik ház a másik hátán áll, s köztük csak meredek sikátorok vannak útczák helyett. Az alsóbb, rendezettebb városrész újabb eredetű, élénkebb és szebb. Ezen fut végig az országút is, melynek mentén hosszan nyúlik el a város éjszak felé. De legélénkebb a Duna-part, a hol az üzleti élet s a forgalom központosúl. Szent-Endrének is megvan a maga korzója, melyen vasárnaponként élénk nyűzsgés-mozgás gyönyörködteti a szemlélőt. Magyar, német, tót és szerb szó egyaránt hallható a hajóállomás körűl hullámzó néptömeg közt s a népvegyülék, a Dunán uralkodó élénkség s maga a kies hegység alatt fekvő érdekes város festői képpé egyesűl, melyben a szerb elem vonásai válnak ki legerősebben. Pedig a szerbek itt is, mint az egész környéken, rohamosan fogynak s a földbirtok nagyobbára más kézre megy át. A régi dúsgazdag szerb családok egymásután pusztúlnak ki s az utolsó szerb püspök halála óta a püspökség fennállása is kérdésessé vált. Maga a város is lassan emelkedik. Lakossága 1870-től 1880-ig tetemesen fogyott. Az utolsó tíz év alatt kedvezőbb volt ugyan a népmozgalom, de azért a lakosság száma csak kevéssé gyarapodott. A gazdasági válságnak, mely különösen a szőlők elpusztúlásával érte a várost, bizonyára nagy része van ebben. A város lakossága azóta leginkább iparos foglalkozással keresi kenyerét; de a földmívelést is nagyban űzi. Ipara már a tizenhetedik században fejlődött volt. 1761-ben kilencz czéh állott itt fenn. Ma is a legiparosabb helyek közé tartozik a megyében. Lakóinak száma 4.000, s e szám majdnem egyformán oszlik meg a négy nemzetiség közt. Az értelmiség azonban magyar; de a köznép is évről-évre mindinkább magyarosodik. Társadalmi élete is élénk. Városi szervezete sok hivatalnokot tesz szükségessé. A járásbíróság, a takarékpénztár s a különféle társadalmi intézmények is hozzájárúlnak ahhoz, hogy Szent-Endre a Pilis vidékének, ha nem közigazgatásilag, – mert a szolgabírói hivatal Pomázon van, – de szellemileg középpontjává váljék. Forgalma a vasút megnyitása óta, melynek itt van a végpontja, tetemesen élénkűlt s a fővárossal való sűrűbb közlekedés újabb föllendűlésre segítette a fejlődésében már-már megállapodott várost.
Ebben a meg-megindúló lendűletben a város kies környékének is van némi része. A szent-endrei hegyvidék, melyet eddig figyelemre is alig méltattak, mindinkább vonzza oda a főváros lakosságát s a forgalomnak eddig ott ismeretlen nemét, a turista-forgalmat, már eddig is megteremtette. Szent-Endre vidéke természeti szép helyekben igen gazdag. A városból kilépve, éjszaknyugati irányban egy nagy völgy nyílása tűnik szemünkbe. Ez a völgy a Pilis vidékéről húzódik lefelé és Sikárosi vagy Dömörkapu-völgy a neve. Zöldelő rétekkel váltakozó erdők közt csörgedezik benne a Bucsina patak, az egész vidéknek legnagyobb folyóvize. Két egymáshoz közeledő meredek hegy, a Kapitányhegy és a Kolevka (Bölcsőhegy) közt egy félkörben lépcsőzetesen emelkedő sziklafal zárja el a völgyet. A patak, ha megdagad, tajtékozva omlik itt alá a 7 méter magas sziklafalról, betöltve zúgásával az egész völgyet. E hegyszorosnak, melyet a fővárosi turisták mostanában sűrűn látogatnak, Dömör-kapu a neve, a mi nyilván a török „demir kapu” (vaskapu) elnevezés elmagyarosított kiejtésű maradványa. Alig képzelhető szebb természeti kép, mint a Dömör-kapu vízesése. Innen dél felé két érdekes hegy ötlik szemünkbe: a Csikóvár és a Kőhegy. Amaz a tizenötödik században élt Csikó (Chyko) nemzetségtől vette nevét. A Szent-Endre, Pomáz és Kaláz vidékén birtokos Kalázy család kihaltával Pomázi Chyko János a vidék nagy részét erőszakkal elfoglalta s a ma Csikóvárnak nevezett hegyen várat építtetett. A merész emelkedésű kúpon, mely az egész hegyvidéken s a Dunamenti lapályon uralkodik, ma is tanúskodnak még némi kőhányások és mély árkok e vár egykori fennállásáról. A várúrnak a hegyben elrejtett kincseiről sokat regél a nép.
Sokkal többször szerepel a történelemben a Kőhegy. Ez alatt haladt el a rómaiak egyik fő útja, mely Szent-Endrét Esztergommal kötötte össze. Az Árpádok korabeli okíratok a Kőhegyet Kyhug és Promontorium Pomaziense név alatt említik. Kitűnő szőlői miatt sok viszálkodás folyt érte. IV. László 1278-ban nővérének, a mai Margitszigeten levő apácza-klastrom fejedelemasszonyának, adományozta; de az apáczák e birtokot nem birhatták háborítatlanúl. A XIII. században többször elfoglalták tőlük erőszakosan; 1467-ben pedig Pomázi Chyko János ejtette hatalmába. Mátyás királynak kéz ízben kellett intézkednie, hogy az apáczákat jogos tulajdonukba visszahelyezze. A török hódoltság idejében a Vathay család bírta a Kőhegyet. 1662-ben Wesselényi nádor a pozsonyi Klarisszáknak adományozta, a mi hosszas viszályra adott okot a Vathay család és az apáczák közt.
A ma már elkopárodott lejtőkön csak némi fáradsággal juthatunk a Kőhegy tetejére. Nem nagyon magas (367 méter), de nagy kiterjedésű fensík ez, mely kelet felé mintegy 100 méternyi függőleges falakkal szakad meg. Trachyt-tufa és breccia alkotja e sziklafalat, melyből hatalmas bástyák szögellenek ki. A víz sajátságos alakzatokat mosott ki a lazán összefüggő brecciából s egyes sziklatömegeket egészen elválasztott a hegy testétől. Ős időkben az alföldi tenger mosta e sziklák tövét. Talán ezzel a geologiai ténynyel függ össze a népnek az a hite, hogy 200 évvel ez előtt a Duna még a Kőhegy aljában folyt volna s a visegrádi országút is egészen a hegy aljában vonúlt volna el. A pomázi nép mesélő kedve ehhez még azt is hozzáfűzi, hogy a Kőhegy szikláiba nagy vaskarikák vannak beleillesztve, melyek ama régi időben a gályák kikötésére szolgáltak volna.
Az írás és az illusztrációk Az Osztrák-Magyar Monarchia Irásban és Képben c. könyvsorozat (kiadás éve 1881-1906) jelent meg.
Hogy volt régen...?
