Hiába a többmilliós állami támogatások, 2020-ra egymillió magyar maradhat háziorvos nélkül, de nem azért, mert a pályakezdők nem akarnak itthon dolgozni. Egyikük elmagyarázta, mégis miért kötnek ki sokan külföldön.
Általában az éves OEP-finanszírozás összegét szokták elkérni az adott praxisért. Az árat nagyban befolyásolja az elhelyezkedés; az egyetemi városokban értelemszerűen drágábbak, mint a fiatal orvosok számára kevésbé vonzó kisebb városokban, illetve falvakban. Utóbbiak esetében 8 millió forint körül mozog a praxisok ára, míg a szóban forgó vidéki nagyvárosban ez 12-15 millió forint körül alakul, tehát az Andrea által említett 20-25 milliós ár mindenképp túlzónak számít.
Az is rengeteget számít, hány beteg tartozik az adott praxishoz: logikusan minél több, annál drágább. Ennek az az oka, hogy az OEP-finanszírozás legnagyobb részét (50-60 százalék) az úgynevezett „kártyapénz” adja, vagyis az a pénz, amit azon betegek ellátása után kap a háziorvos, akik hozzá vannak bejelentkezve. Mivel a betegnek nem kötelező ahhoz a házi orvoshoz járnia, akihez területileg tartozik (pl. nem tartja szimpatikusnak az új orvost, vagy bármilyen okból átjelentkezik egy másikhoz), így a „kártyapénz” nagysága változhat.
A másik megoldás az lett volna számára, hogy olyan településeken keresgél, amelyeken ingyen kaphatna betöltetlen praxist. Ezek jellemzően vidéki falvakban, kisvárosokban találhatók, és nem feltétlenül az ország legfejlettebb régióiban. (Igaz, 13 budapesti praxis is szerepel az Állami Egészségügyi Ellátó Központ, azaz az ÁEEK listáján.) A legtöbb háziorvos Nógrád, Borsod-Abaúj-Zemplén, Békés, Somogy és Tolna megyéből hiányzik, ezekben a megyékben 10 százalék felett van a betöltetlen praxisok száma.
Miután azonban átböngészte a listát, Andrea megállapította: „Hát, ide én sem akarok jönni, az biztos…”
Posztjában azt is indokolta, miért gondolkodott így. Ha például az egyik jászsági falu praxisát választja és a 40 kilométerre lévő városba költözik, akkor az albérlet és az útiköltség elvitte volna a fizetése nagy részét. „Nem beszélve arról, hogy fiatal nőként nem tudnám elképzelni az életem egy faluban”, tette hozzá. Andrea helyzete végül úgy oldódott meg, hogy egy nyugdíjaskorú háziorvos betegség miatt eladni kényszerült praxisát.
Állami támogatás ugyan van, csak nem elég
Andrea azt is elmagyarázta, szerinte miért nem élnek a fiatalok a kormány nyújtotta – papíron mesésnek tűnő – lehetőségekkel. A kormány immár harmadik éve hirdet pályázatot az üres háziorvosi praxisok betöltésére. Eddig nem sok sikerrel. Tavaly mindössze 23-an éltek a többmilliós állami támogatással (6 és 10 millió forint közötti szabad felhasználású összeget kaphattak): az 500 milliós keretösszegből csupán 170 milliót osztottak szét. (Idén ez az összeg már a korábbi duplája, 1,2 milliárd forint, és a maximális támogatás összege is nőtt, 20 millió forintra.) Valamivel jobban mentek a praxisvásárlásra biztosított támogatások, erre pályázott Andrea is; itt a 250 milliós keretből 209 milliót használtak fel, ezt 57 pályázó között osztották szét.
Ahogy a számokból is látszik, a nyertesek átlagosan kb. 4 millió forintot kaptak. Ha felidézzük a cikk elején említett árakat (kisebb praxis – 8 millió, praxis nagyobb vidéki városban – 12-15 millió), akkor az derül ki, hogy a támogatás legjobb esetben is csak arra elég, hogy a vételár felét kifizessék az orvosok. Andrea esetében még erre sem; számára a vételár harmadát sem érte el a 4 milliós állami támogatás. Szerinte kevés pályakezdő engedheti meg magának, hogy saját zsebből fizesse ki a sokmilliós különbözetet, családi támogatás nélkül neki sem sikerült volna.
Hogy volt régen...?
