Ismét a legendák világába kalauzoljuk el olvasóinkat. Nem meglepő módon, semmi sem úgy van, ahogy gondoltuk. A teáról értekezünk.


Nyilván az idők kezdete óta, vagy még régebben. Aztán tőlük leste el a világ ezt a művészi élvezetet. Pedig korántsem! Tagadhatatlan ugyan, hogy a teázás a legangolabb angol szokás (a hidegvér tanúsítása és a humortalan humor mellett). Hogy ez számukra több, mint szertartás: társadalmi szervező erő. Maga a béke és a rend. Egy kicsit a kiérdemelt örökkévalóság. De négyszáz éve még annyit sem hallottak róla, mint mi a frangepán nyelvről (ami, mint tudvalévő, nem létezik).

Teadélutáni csendélet

Az egész Macaóval kezdődött és nem is az angolok, hanem a portugálok számára. Az angolok, Európa, az egész „Ismert világ” csak aztán következett. Történt, hogy 1513-ban az első portugálok Kína földjére léptek. Elsősorban kereskedni szerettek volna (minden egyebet csak aztán), de a helyi zárt traditív hivatalnokvilág ellenségesen fogadott mindent, ami idegen. Hiába a kitartás, vendégként udvariasan tűrték őket, de épületeiket, létesítményeiket lerombolták, bármit tettek, abban akadályozták őket. Macao azért lett kivétel, mert ott a portugálok előbb a környéket rettegésben tartó maláj kalózokkal küzdöttek meg a kikötőhelyért. Hálából alakíthatták ki saját kikötő- és raktár-telepüket, sokáig egyedüliként és egyedül itt Kínában. Az erről szóló engedély 1553-ban kelt. Portugál Macao alapítási évének mégis 1557. számít: ekkor rögzítették hivatalos szerződésben, hogy bérleti díj fejében mely földdarab kerül portugál kezelésbe. Ezt a díjat aztán Portugália századokig rendben meg is fizette (hallgatólagosan elismerve, hogy Macao kínai föld, nem elidegenített, meghódított terület).

Kimondhatjuk tehát, hogy kelet kincsei 1553. után váltak egyre elérhetőbbé – eleinte Portugáliában. Persze csak a „portábilisak”: fűszerek, ékszerek, porcelán, selyem… És nem utolsósorban a tea, melynek fogyasztása (mit fogyasztása: élvezete!) évezredes kultúrával rendelkezett Kínában. Marco Polo már említette, hitték is, nem is: füvet isznak, és nem csak az úri palotákban. De most megérkezett a hozzávaló is – nem aratott azonnal és átütő sikert (nem is jött annyi, hogy arathasson…). De egyre több, egyre szenvedélyesebb híve akadt – természetesen csak a nagyúri körökben. Érthetően, hisz grammra mérték, borsos áron. Nem meglepő, hogy az uralkodó családjában is akadtak hívei a teázásnak. IV. János portugál király lánya, Bragança Katalin (1638 – 1705) is közéjük tartozott. Amikor 1662-ben (egy előnyös diplomáciai szövetség keretében) II. Károly (1630 – 1685) angol király felesége lett, természetesen szokásait is magával vitte. Hatalmas hozományának éppúgy része volt Tanger és Bombay kikötője, mint a tealeveleket tartalmazó ládák. (Az utóbbiakat, hogy nehogy elkeveredjenek „Transporte de Ervas Aromaticas” felirattal látták el. És az „aromás gyógynövények szállítása” jelentésű portugál kifejezés TEA-ra rövidítése lett a ’tea’ névadója, vált angol szóvá. Legalábbis a legenda -természetesen a portugál legenda- szerint. A valóságban a ’tea’ egy kínai írásjel angol kiejtése.)

Ettől kezdve Anglia, Skócia és Írország királynéjának udvari protokolljába beletartozott a napi többszöri, hosszadalmas és társas teázás. És nem volt többé visszaút: a teázás megérkezett Angliába és gyökeret is vert ott. Amikor az özvegy Katalin 1692-ben hazatért Lisszabonba (hogy régensként Portugália uralkodója legyen) tealeveleit nem vitte vissza magával…

A tea persze már ismert volt Angliában Katalin érkezése előtt is. A teázás azonban nem! Ha használtak is teát, legfeljebb gyógyszerként, epebajra vagy mint borogatást. A divatok sem kedveztek neki. Ahogy ma mondanánk: Londonban Amerika, Afrika volt a sláger és a kávé mindent vitt. Ráadásul, ha a portugáloknál drága volt a tea, akkor az angoloknak háromszor az volt. Nem kereskedtek ugyanis a (távol)kelettel. A közvetlen út Kínába, a tea őshazájába, a portugál kapcsolattal nyílt csak meg. Hála Macaónak. Addig a brit-szigeteken holland közvetítéssel és nagy felárral juthattak másod-harmadkézből teához. Ne feledjük, hogy indiai és orosz tea sem létezett még ekkoriban…

Az áráról pedig csak annyit, hogy a londoni árutőzsdén 1660-ban egy font tea-levelet (szűk fél kilót, 454 grammot) egy polgári rangú munkásember éves fizetéséért jegyeztek. Ez a csillagászati összeg tizedelődött meg a század végére. Történelmi léptékkel mérve pillanatok alatt, ahogy a kereskedelem átalakult a közvetlen, robbanásszerűen növekvő és mind biztonságosabb szállításnak köszönhetően. Hogy a Háznagy koppanthasson díszbotjával: „Gentlemen! Five O’clock! The Tea is Ready!”

Uraim! Öt óra! A tea elkészült!

 

Képek

Catalina Enriqueta de Bragança, Sir Peter Lely (1618 – 1680) festménye

 

II. Károly, John Michael Wright (1617 – 1694) festménye

Ötórai tea Szentgyörgyi Albert szegedi egyetemi kutatólaboratóriumában, 1937 október 31-én, a Pesti Napló felvétele

 

 Walter Granville-Smith festménye, Egy csésze tea, 1904 

Makaó ma

Hirdetés