Minek nevezzelek? / I. avagy Hogyan szólíthatom Önt?

Egyszerűbb volt, amíg mindenki tegezett mindenkit: csak a XIX. század végére állapodott meg a ma is járatos illemszokás. Az első részben rendet teszünk a címekben, rangokban.

Idősödő, még daliás férfi jön fel a lépcsőn, vele szemben szomszédja, kivirult tinilány galoppozik lefelé. Egyszerre köszönnek a másikra: (Kezét)csókolom!

Valamikor a rendszerváltás körül professzoros külsejű ősz bácsika szerencsétlenül lép és elesik. Sietve feltámogatják, valaki aggódva megjegyzi: Az elvtársúrnak vérezni tetszik… (felejthetetlen Grétsy tanár úr gyűjtése, mikoris ’megállt egy szóra’.)

Megszólítani valakit, köszönni, kapcsolatot teremteni, figyelmet felhívni – ki ne bizonytalanodott volna még el ilyen helyzetben! Hogy ne legyünk sértőek, se nevetségesen körülményeskedők. Hogy megadjuk a tiszteletet, „ami jár”, de elkerüljük a megalázkodást. Még ma is sokszor gond ez, hát még ceremóniálisabb, formálisan kötöttebb korokban, amikor ezügyben melléfogni akár következményekkel is járhatott!

A ’hogyan forduljunk a másikhoz’ problémája egyidős a történelemmel. Előbb erővel, aztán paranccsal, büntetéssel „szabályozták” a dolgot. A félelem válogatta a szavakat, alakította ki a megfelelő formulát. Sok helyzetet megoldott, enyhített a feszültségeken a polgárság térhódítása, az általuk általánossá váló illem. Persze ez is túlszabályozottsághoz vezetett, megtanulhatatlan de megfellebbezhetetlen kötelmekhez. Aztán persze rendre jöttek a háborúk, a terror, a mindent (az illemet főleg) felülíró erőszak. És ez – sajnos – máig így megy.

Külön feladat választani: tegező vagy magázó igeragozás. Ami persze dönt a megszólítás kérdésében. Sok nyelven ilyen nem igazán létezik, de a mienkén nagyon is. A legtöbben rátartiak is erre. Ezügyben érdemes megfigyelni, hogy az erőszak mindig tegez! A csatakiáltástól: Üsd-vágd!, „Nubuszdmeg” – a Zsoldos című Vittorio Gassmann filmben a ’barbárok’, a szurkoláson: Menj rá! Üsd ki! és a tüntetéseken át: Orbán /Gyurcsány takarodj!, a mezei káromkodásig: Mi a k…a anyádat fékezel?! Menj már a …! Kussolj, te tetű!

Eleinte mindenki tegezett mindenkit, felfelé is (Nagyuram, esdve kérlek…), lefelé is. A 19. század végére állapodott meg a ma is járatos illemszokás: barát a barátot, felnőtt a gyermeket, úr a szolgát tegezi. Addigra a megszólítások rendjét is tisztába tette, részben törvény, részben az azon alapuló szokásjog. Tekintsük hát át nagyapáink, dédapáink reglamáját e téren, ami nagyjában 1945-46-ig változatlan maradt, de nyomaiban ma is jelen van még.

(Kimondva, használat során mindegyik címhez hozzátartozik az ’Úr’ utótag)

Felséges: a király, a királynő, a királyné és a trónörökös. Fenséges: a királyi család többi tagja. Kegyelmes: eredetileg az Erdélyi fejedelem megszólítása, később a hercegek címe. Főméltóságú: a kormányzó, a hercegprímás és egyéni elbírálás szerint a főnemesek. Nagyméltóságú: valóságos belső titkos tanácsosok, a felsőház-, a Kúria-, és a Számvevő Szék elnöke, a tábornoki kar tagjai, a tábornokok altábornagytól felfelé, miniszterek, a rendkívüli követek és meghatalmazott miniszterek (a magyarok csak akkor, ha a II. fizetési osztályba soroltak!). Excellenciás: lényegében a ’Nagyméltóságú’ nemzetközi megfelelője. Magyarok szűkebb körben, szigorúbb feltételekkel használhatták. Méltóságos: minden államtitkár, vezérőrnagy és ezredes, főispán, Budapest főpolgármestere, miniszteri osztályfőnök, miniszteri tanácsos, udvari tanácsos, kormányfőtanácsos, egyetemi tanár, császári és királyi kamarás, gróf, (főrendi-, majd) felsőházi tag, köztisztviselő, aki a III., IV. és V. fizetési osztályba tartozik. Egyedi címadományozás alapján vezérigazgatók és nagybirtokosok. Nagyságos: minden alezredes és őrnagy, országgyűlési képviselő, általánosságban a VI. fizetési osztályba tartozók. Nemzetes: a Vitézi Rend tagjai. Tekintetes: államtól kapott címen a diplomával rendelkezők, önállóan munkát végző, mester címmel rendelkező iparosok.

(Közbevetve: Az 1893. évi IV. törvénycikk az állami tisztviselők, altisztek és szolgák illetményeinek szabályozásáról

fizetési osztály: Miniszterelnök. II. Miniszter. III. Államtitkár, fiumei kormányzó. IV. A curia tanácselnöke, az itélőtáblák elnökei, koronaügyész. V. Miniszteri tanácsos, curiai bíró, főügyész. VI. Miniszteri osztálytanácsos. VII. Miniszteri titkár. VIII. Miniszteri segédtitkár, számtanácsos, segédhivatali főigazgató. IX. Miniszteri fogalmazó. X. Irodatiszt, számellenőr. XI. Irodasegédtiszt, írnok.)

Az állami tisztséggel, közméltósággal nem rendelkező egyházi személyeket külön cím-rangsor szerinti megszólítás illette meg: Eminenciás: csak a bíborosokat megillető cím, a magyar gyakorlatban a Főmagasságú volt a megfelelője, Főtisztelendő volt a katolikus pap (’nagyságos’ megszólítással), Főtiszteletű: a protestáns püspök, Nagytiszteletű a református vagy evangélikus pap, amennyiben parókiával rendelkezett, Tisztelendő: a katolikus káplán, segédlelkész és a rabbi(!), Tiszteletes: a református segédlelkész.

(folytatjuk)