Minek nevezzelek? – avagy Hogyan szólíthatom Önt? II.

Ön és maga, úr és elvtárs – esetleg polgártárs? A szabályozási kísérletek – talán szerencsére – kudarcot vallottak. Szabad a gazda.

Az eddigiekkel felvértezve már minden rendben is – volna! Ha az emberek címüket, rangjukat, besorolásukat magukon feltűntetve hordanák, akár a gépkocsik a rendszámukat. De hát honnan is tudhatnánk, kivel, mire jogosítottal állunk szemben? A Karinthyt idéző végtelen kertelést elkerülendő, szükség lenne általános, közömbös megszólítás(ok)ra! A tegezés sértő, a magázás távolságképző – legalábbis könnyen válik azzá. A magázás ráadásul beletévedhet egy túlbizalmas, bizalmaskodó zsákutcába is (Maga, Magácska stb.). Az első megoldási javaslat a reformkor derekán az „Ön”, Széchenyi István javaslata. Az ’önmaga’-alakból addig lappangva előforduló lerövidített formula a ’Legnagyobb Magyar’ szemében tökéletes megoldásnak látszott. Nagyjából ezidőtájt terjedt el egy mondhatni népi szóváltozat, a ’Kend’. Ez a 18. század kisnemesi világának „Kegyelmed” szavából rövidült, és az íratlan köznyelv „keemed” formán is használta. A Pallas nagy lexikona szerint „a népies nyelv megtisztelő szava”. Mégis, inkább csak fentről lefelé és némileg lebecsülően lett használatos. Az ön pedig, ha fel is oldott számos tétova helyzetet, új bökkenő forrása is lett: immár a ’maga’ és az ’ön’ között kellett esetről esetre választani csak a fülünkre támaszkodva – már akinek volt hallása hozzá. (Az eddig elmondottak részletesebben és mesésebben megtalálhatók Herczeg Ferenc visszaemlékezéseinek második kötetében és Jókai Mór Életemből című ’önantológiájában’. A két megszólítás-regiszter csak itt-ott mond ellent egymásnak. Ahol igen, ott Herczeg változatát idéztük – már csak azért is, mert időben ő áll közelebb hozzánk.)

Az igazat megvallva: nincs szabály a két megszólítás(ként is szolgálatos névmás) használatára. Sem a helyesírási szabályzatban, sem a (polgári) törvénykönyvben. Mindkettő lehet sértő, ahogy kívánatosan személytelen is – a szituáció dönti el melyik hatás valósul meg. Talán csak annyi bizonyos, hogy az ’Ön’ semmiképp sem hordoz (rejtett) alárendelést!

A jobbító szándéknak, a megoldásra törekvésnek, persze, nem lehet gátat vetni. A nagy társadalmi földrengéssel összhangban az Országgyűlés az 1947. évi IV. törvénycikk rendelkezéseivel (többek között) eltörölte a rangok és címek rendszerét. A hétköznapi érintkezés nyelve és a többé-kevésbé hivatalos közbeszéd ezt követő elbizonytalanodása cselekvésre késztette az „illetékeseket”. Vas Zoltán, Budapest háború utáni második polgármestere, majd a születő Tervhivatal elnöke, ekkor (1954-ben) éppen a Minisztertanács Titkárságát vezette. A Minisztertanács és a legfelsőbb pártvezetés (MDP Központi Vezetősége és Politikai Bizottsága) ülésein szerzett tapasztalatai meggyőzték, hogy ha másé nem, hát az ő dolga megoldást szorgalmazni ebben a kérdésben. Kérdéssel és egyben (fel)kéréssel fordult a Magyar Tudományos Akadémia elnökéhez (aki ekkor Rusznyák István (1889–1974) belgyógyász szakorvos volt) „egy új megszólításrendszer tárgyában”! Alakult is illetékes bizottság Kodály Zoltán elnökletével, mások mellett olyan tagokat munkába szólítva, mint Lőrincze Lajos, Karinthy Ferenc, Paiss Dezső és Deme László.

A testület becsületére legyen mondva, hogy hosszadalmas vita eredményeképpen az „Elvtárs”, „Elvtársnő” kifejezéseket alkalmatlannak találták. Elvetették az „Úr” általános megszólítást is. Közel egyhangúan a „Polgártárs” és a „Polgártársnő” változat népszerűsítése és (kötelező) elterjesztése mellett álltak ki. (Az azóta eltelt hetven esztendő bizonysága szerint ’mérsékelt sikerrel’. Persze a Nagy Francia Forradalom kísértetiesen hasonló döntésének sorsa talán elbizonytalaníthatta volna nagytudású akadémikusainkat…) A szakértő grémium mindent eldöntő határozatát aztán már (gyakorlatilag) nem volt hova küldeni. Vas Zoltánt a káder-karusszel a súlytalan külügyminiszterhelyettesi posztra repítette, a politikát teljesen leuralta a Nagy Imre – Rákosi Mátyás összecsapás harmadik menete (éppen az utóbbi volt, ha csak ideig-óráig is, de visszatérőben a totális hatalomba). Összességében a közelgő forradalom előszele fokozatosan jelentéktelenné varázsolt minden egyebet. Ön és maga, úr és elvtárs - ki törődött volna ilyen árnyalatokkal. Éppen készült mindent átvenni a tegezés (már ahogy a bevezetőben az erőszak hatását elemezve láttuk)…

Szerencsére, egy kis 21. századi utójáték segítségünkre lehet, hogy kalandjainkat a megszólítások mezején jobb szájízzel, mosolyogva zárhassuk. 2009-ben az Alkotmánybíróság elé került egy képviselői indítvány, mely alkotmányellenesnek vélte az előzőkben említett 1947. évi IV. törvénycikk több, még hatályban lévő rendelkezését. A felvetés arangok és címek (megszólítások) viselésének jogszabályi korlátozását, a korlátozások tételes kimondását szerette volna elérni. A törvényesség fölött őrködő legmagasabb testületünk elutasította az indítványt (lásd az Alkotmánybíróság 988/B/2009. határozata). Arra jutottak, hogy a rangok és címek használatát a magánszférában nem korlátozza semmi, viselésüknek nincsen szankciója. A nevezett jogszabály kizárólag azok anyakönyvezését törölte el és tiltotta meg. természetesen az esetlegesen velük járó előjogokkal és megkülönböztetésekkel egyetemben!