440 éves a Gergely-naptár, ami kiigazította az időszámítást. Izgalmas lehetett hirtelen 10 nappal öregebbnek lenni, vagy belegondolni, hogy azelőtt lényegében minden máskor volt… Az angolok persze nem siettek igazodni a fősodorhoz.
A 16 évszázadot kiszolgált Juliánusz naptár hiányosságai 1582-ben XIII. Gergely pápát a szisztéma – máig érvényes –pontosítására késztették. Egyrészt megritkította a szökőéveket, másrészt 10 (tíz!) napot elhagyni rendelt, hogy a számolással utolérjük a tényleges időt. A katolikus országok gyakorlatilag azonnal így is jártak el. Ám Anglia csak 1752-ben szánta el magát a naptárváltásra. Az akkor már 11 napra cseperedett lemaradást egy merész ugrással hidalták át: annak az évnek a szeptembere tizenkilencnapos hónap lett az angolok számára. Aki 1752 szeptember másodikán elaludt, mondjuk Londonban, az másnap(!) szeptember 14-re ébredt. Ahogy akkoriban már mindenütt Európában. Csak Oroszország várt még újabb másfél századot, hogy betömje az idővonalán tátongó egyre szélesebb hasadékot.
(Lásd a Nagy Októberi Szocialista Forradalom – november 7-én… De valami hasonló esett meg – többek között – George Washingtonnal /1732 – 1799/ is. Február 22-én született, s rendre akkor ünnepelték a születésnapját – egészen a 20.-ig. Onnantól kezdve „elkezdett” február 11-én születni! A londoni királyi parlament döntése a naptár-reformról a gyarmatokra is vonatkozott! Vissza kellett számolni azt az elvesztésre ítélt 11 napot…)
Érdekes módon maga az 1752-es év mégis jóval hosszabb volt az előzőnél az angolok számára. A megkésett reformot ugyanis arra is kihasználták, hogy az addig március 24-re eső újévet a világban használatos január 1-ére igazítsák. Így a mínusz 11 nap ellenére az alig több, mint 9 hónapos 1751-et egy több, mint 14 hónapos 1752 követte. Hogy aztán 1753-tól a brit korona országaiban és birodalmában is ugyanúgy peregjenek a kalendárium napjai, mint bárhol a „modern világban”.
Az akkoriban már uralkodása harmadik évtizedét taposó II. György király (1683 – 1760) országlását egészen a közelmúltig tehetetlen és hanyatló periódusnak minősítette az utókor. Újabban friss dokumentumok tükrében kései elismerés kezdi alakját övezni. Mindenesetre az ő uralkodása idején (Nagy-Britannia és Írország királya, Hannoveri választófejedelem volt 1727-től haláláig) terjedt ki az egész világra a brit külbirtokok rendszere és szilárdult meg a belpolitikai helyzet (szabadultak meg a Stuart trónkövetelőktől). No és neki köszönheti a „világidőt” a világ leghatalmasabb birodalma…
Képek:
London a 18. század elején, Jan Griffier képe
II. György a hetvenes éveiben, John Shakleton festményén
