Van olyan, amikor egy nyomdász sutasága az eredeti ősi magyar hitvilág létét is valószínűsítő szó feltámadását eredményezi. Komolyan beszélünk.
Legutóbb végigkövettük daliás ’föveg’ szavunkat nyelvújítás-kori (újjá)születésétől vissza, egészen napvilágra jöttéig. Így jutottunk a délolasz Messinai szoroshoz, Reggio (gyakran Reggio Calabria, sőt Reggio di Calabria) városába. Itt jelent meg 1502-ben egy Ágoston-rendi szerzetes, Ambrosius Calepinus (1435? – 1511) főműve, Cornucopiae (Bőségszaru) című latin szószedete. Ennek sokadik, 83 évvel későbbi lyoni, már tíznyelvű (köztük a magyar) kiadásában, pontosabban abból rosszul kiolvasva (a sokáig járatos hosszú-nyújtott s-betűt f-nek intonálva) születik meg a föveg, természetesen a nyomtatványban hibátlanul szereplő süveg (söveg) helyett! A felfedező szó-mentők mentségére szóljon, hogy a hangzás és értelem látszólagos egybecsengése szinte rábeszélte őket az elfogadásra: végtére a süveg fejre, hogy ne mondjuk főre való…De Calepinus híres műve nem csak a mi hibánkból (betűtévesztés) volt szerencsés szókincsünket gyarapítani, akad példa benne saját hibájából világra jött új magyar szószüleményre is. Ám mielőtt ennek indulnánk nyomába, még néhány részlet pontosításra vár.
Mintha kerültük volna a Cornucopiae, a Bőségszaru műfajának megnevezését. Csak „körül-lőttük”: szószedet, szavak gyűjteménye, regiszter… De mi is volt valójában? Lexikon? Értelmező szótár? Szófejtő szótár? Egy kicsit mind a három. A hasonló, korai kiadványoknak nemigen volt előképe. Szerzőik egyfelől érzékelték a hiányt, a tudáshiányt – másfelől megérezték a lehetőséget, a nyomtatás kínálta korlátlan távlatokat. Műfajt kellett teremteniük a tudás összegyűjtögetésére és átadására. Calepinus ’szótára’ talán mégis lexikon volt leginkább, szómagyarázó lexikon. (A szótár önmagát egy szintén lyoni, lugdunum-i 1581-es kiadásának címlapján ’Thesaurus’-nak - kincsesháznak, raktárnak - nevezi.)
A mű váratlanul nagy sikerét, az azt jelző keresletet kihasználva maga Calepinus javította, bővítette és még kétszer kiadta 1505-ben és 1509-ben. Aztán a poszthumusz kiadásokat már megszámlálni is nehéz. Ezekben az egyes szócikkek leírását egyre újabb nyelveken is megadták. A már valóban szótárnak (is) nevezhető kötet a század felére hét, majd a magyar nyelvű részt is tartalmazó 1585-ös lyoni kiadás, tíznyelvű volt. Végső alakját (amit még Calepinus műveként jegyeztek, nem pedig annak alapján készült új szerző új művének) 1590-re, a bázeli 11-nyelvű változattal nyerte el. Ez latin, héber, görög, francia, olasz, német, belga (?), spanyol, lengyel, magyar és angol nyelven tartalmaz szómagyarázatokat.
Maga Calepinus szülőhelyéről kapta nevét, a kis Castelli Calepio településről, ahol meglátta a napvilágot 1435 körül (1440 előtt) – Ambrogio néven. (Első magyar fordítói, felhasználói így is neveik: Ambrus, Ambrus-mester.) 1458-ban lépett be az Ágoston-rendi szerzetesek közé Bergamóban. Ezután egyre inkább közismertebb nevét használta, a latinos-tudós változatot: Ambrosius Calepinus. Bár írt hittudományi értekezéseket, nagyszabású költeményeket, vitairatot Velence védelmében - neve szótárával forrt össze elválaszthatatlanul. Olyannyira, hogy nevét kisbetűvel írva “szótár” jelentésű szóként megtalálhatjuk a mai olasz, de az angol nyelvben is Szótára pedig mindmáig a latin nyelv kutatói számára a leggazdagabb, legteljesebb forrásmunka!
A magyar rész, a törzsanyag tizedik nyelvű szómagyarázatai pedig Laskai Csókás Péter (1550? – 1587) munkáját dicsérik. A református teológus, filozófus, tanár, lelkész korának kimagasló intellektusa, olasz, francia, svájci körútjai során kézről-kézre adott Európa-szerte elismert tudós volt. 1585. elején a szótár készülő tíznyelvű kiadásának minket érintő bővítése az ő munkája. Ez a nagyformátumú reformátor is a hitújítás páratlan prédikátor-mezőnyének közkatonája volt. Laska falván született, európai-ívű munkaútjai közti pihenőkben Gyulafehérvár lelkészeként tevékenykedett, s ott halt meg. Mondhatni észrevétlenül.
És itt következik az, amit az imént ígértünk, a szótár hozzájárulása a magyar nyelvújításhoz. Mert a révén nem csak félreolvasásnak, elhallásnak (lásd föveg) köszönhet nyelvünk szavakat, de a sajtóhiba álarcában közreműködő véletlennek is. Ennek az 1485-ös kiadásnak a magyar részében született meg (többek között) “nemtő” szavunk. A ’szülő, nemző’ jelentésű latin ’genius’ főnevet a tudós szerzetes magyar bedolgozója (Laskai Péter) ’nemző’-nek magyarította. Természetesen helyesen. De ólomban már t-betű állt a „z” helyén a nyomda ördögének jóvoltából. Könnyű volt nem fennakadni rajta: hangzása jól belesimult a latinból nemzetközivé előlépett ’nemesis’ és a görög ’Nemeszisz’ (a büntető igazság istennője) közé.
Át is került a nemtő Szenci Molnár Albert magyar-latin szótárába. Onnan meg Pápai Páriz Ferenc másolta át hasonló művébe. Hogy fennmaradt, az valószínűleg Pápai Páriz tragikus halálának köszönhető. A mindenben körültekintő és alapos erdélyi polihisztornak ugyanis szótára magyar-latin része poszthumusz, befejezetlen műve. Nem maradt ideje az ellenőrző bővítő-javító áttekintésre. Más pedig e munkát, úgy tűnik, nem végezte el helyette.
A nyelvújítás végére így lett a nemtő az eredeti ősi magyar hitvilág létét is valószínűsítő, feltámadt szavunk. Ezen a nyomon aztán a 19. század derekára igen nagy keletje lett. Használta Vörösmarty, élt vele Jókai, Ipolyi Arnold Magyar Mythologiája tudományos alapossággal körül is járta. Hiába, az akkoriban (re)konstruált „Nagy Magyar Múlt” hívó szavának ki tudott volna ellenállni?!
Szóval a nemtő immár visszavonhatatlanul az ősmagyar (mellesleg pogány és leginkább „mesebeli”) hitvilág védő szelleme, géniusza. Jó tündér.
Képek:
Calepino szótára 1581-es lyoni, még „csak” hétnyelvű kiadásának címlapja
Ambrosio Calepino, a Cornucopiae szerzője
Laskai Csókás Péter összefoglaló filozófiai munkája: Az emberről, a természetnek erről a nagy csodájáról és annak lényegi részeiről (Wittenberg, 1585)
Ipolyi Arnold (1823 – 1886) püspök, történész, akadémikus – akinek kapóra jött a „nemtő” (Benczúr Gyula festménye)
