Egy nap kalandjai avagy a hol volt – hol nem volt február 30.

A hatalom természetrajzából adódik, hogy gyakorlóik szívesen formálják saját képükre az általuk uralt világot. Miért pont a naptár maradt volna ki?

Május 35! Tudják, ha segít egy ló és hallgatunk rá, akkor juthatunk el egy szekrényben akár a Délszigetekre, a Nagy- vagy Csendes-óceánhoz. Hogyhogy nem hiszik? Hiszen mikor, ha nem május 35-én?!

Nincsen könyörtelenebb és kikezdhetetlenebb kényszer az idő rendjénél. Mi sem természetesebb tehát, hogy az ember, ha sarokba szorítják, azt igyekszik megbontani. Ahogy Erich Kästner, a védtelen polgár, a határait próbálgató fasizmus árnyékában, 1931-ben. Csodás (gyermek)könyvet írt arról, hogy a lélek szabadsága nem megköthető.

Aztán febrencber 42 (abban az évben, mely áprilisra következik) – ahogy száz évvel korábban Gogol őrültje rögzíti naplójába a spanyol király érkezését.

No meg február 30. Bár ezzel más a helyzet! Február 30 nem ’Sohanapján kiskedden’ édestestvére, nem szökési kísérlet, nem a fantázia verdesése.

Február 30 maga a valóság!

Az elmúlt két évezred alatt, hosszabb-rövidebb ideig négy államban is úgy számlálták az év napjait, hogy a glédában szerepelt február 30!

Először az ókori Róma naptárában (u.c. 710. és 746. között, vagyis i.e 44-től i.u. 8-ig) tizenkét február 30-at jegyeztek fel. Ez időben az akkor kanonizált s egyben megreformált régi római naptárban a 29 napos február zárta az évet, mely márciussal kezdődött. Ehhez sorolt a négyévente esedékes szökőnap, értelemszerűen, mint február 30. Bár az említett időre csak kilenc szökőév esett, rendkívüli ünnepek még háromszor adódtak.

A mai állapotot Augustus császár hozta létre, mikor a nemrég Caesarról nevet kapott ötödik hónapot – Julius – követő hatodikat egyszerűen önmagáról nevezte el, s az istenségek demokráciájára ügyelve a magáét is 31-napossá növelte. A plusz napot pedig a sor végéről, februártól vette el. Így lett ez a szegény hónap végleg 28-napos, s a ritkán esedékes szökőnapokkal sem érhette már el a 30-at. Végül nemsokára az év elejét előre hozták két hónappal, s január-február évkezdet lett: előállt a következő másfélezer év Julianus-naptára. Ez magyarázza, hogy a négy számnevű hónap miért „késik” kettőt: sept-hét, oct-nyolc stb. (Vicces adalék, hogy ha úgy vesszük, mégsem volt egyetlen február 30. sem akkoriban. Ugyanis, ősi szokás szerint a rómaiak a hóvégek napjait visszafelé számolták: február 29 „március előtti második nap”, február 30. pedig „pridie calendas martias”, „március előtti nap” volt…)

Másodszor a 17. – 18. század fordulóján Svédországban jegyeztek február 30-át – igaz, csupán egyetlen alkalommal. Ez egy kis naptár-reform-paródiához kötődik. 1699-ben elhatározták, hogy átállnak a Julianus-naptárról a Gergely félére. A felhalmozódott időkésést eltüntetendő pedig a következő negyven esztendőben megfeledkeznek a szökőnapokról. Ám ez csak 1700-ban történt meg – így, amikor 1711-ben vallási viták okán (átmenetileg) visszatértek a Julianus-naptárhoz, a két rendszer között álltak éppen. A régi előtt jártak egy nappal, míg az újban még tíz nap volt a lemaradás. A visszaállás az előbbi egy nap hozzáadását (ha úgy vesszük: befogadását) követelte meg, amit az 1712-es szökőévben meg is tettek. Ezért aztán ebben az évben Svédországban február 29-et egy egyszeri pótnap követte: február 30! (Végül a XII. Károly világhatalmi álmából józanodó svédek 1753-ban végleg a Gergely naptár mellett döntöttek.)

Harmadszor a Nagy Francia Forradalom érezte úgy, hogy az idő múlásának menetét ideje új mederbe terelnie. Több év előkészület nyomán, 1793. november 24-ével hatályosan be is vezették a francia forradalmi naptárt, vagy ahogy általánosabban nevezték: a köztársasági naptárt. Ez oly mértékben megváltoztatott mindent, hogy február 30-ika dolgában is nehéz egyöntetűen állást foglalni: a következő 14 év alatt, míg az időszámítás e módja hivatalos volt, létezett-e ez a nap. Mindenesetre február nem szerepelt a hónapok között. A leginkább neki megfelelő utolsó téli hónap, a Ventôse változóan, február 19, 20 vagy 21-től március 21-22-ig tartott, igaz, mindig 30 napig. Az igazi február 30. tehát – ha úgy vesszük, hogy volt –, akkor hol Ventôse 9, hol 10, hol pedig 11 kellett legyen – míg az egésznek Napóleon 1805. szeptemberében véget nem vetett.

Negyedszer újra francia földön, a Párizsi Kommün idején (1871. március 18 – május 21/28) érezték úgy, hogy céljaik (és nem utolsó sorban forradalmi gyökereik és jogfolytonosságuk) hangsúlyozására szükséges a forradalmi naptár felelevenítése. Az erről szóló rendeletet a hivatalos közlönyben is közzétették, s a következő esztendőben lett is volna újra február 30, azaz bocsánat: Ventôse 11 - ha a Kommün azt megérte volna… (Ez a kétszer is nekifutó és egész Európára kiható naptár-kísérlet olyan felemelően nagyszerű és olyan átfogóan elrettentő, hogy még külön vissza kell térnünk rá!)

Ötödször 1929-ben, a Szovjetunióban érkezett el az idő, hogy a ’megforgatott egész világ’ sorsában a naptár is osztozzon. Ekkor döntöttek Moszkvában, Sztálin utasítására egy új, ’Forradalmi Naptár’ bevezetése mellett. Az ennek megfelelő Forradalmi Év tizenkét egyformán harmincnapos hónapból állt (egy hónap pedig hat, ötnapos hétből) és öt (szökőévben hat) rendkívüli ünnepnapot tartalmazott, melyek egyik hónapba sem tagozódtak be. (Lenin-napja, Munka-napjai és Ipar-napjai – és négyévente Ifjúság-napja) Ennek megfelelően 1930-ban és 1931-ben Unió-szerte némi megelégedésben telhetett a ledolgozott február 30. – hiszen az egyik soron kívüli ünnep követte. Az egész mégis hamar véget ért. Ahogy a csinnadrattával, rendelettel kezdett dolgok általában: észrevétlenül. Már 1932-ben nagyjában, aztán apránként egészében feledésbe merült. 1940-ben vonták vissza véglegesen.

Február 30. végszámlája tehát két tétova próbálkozás és három életrevaló kísérlet. Mindent összevetve az idők során hatvannál több éven át, százmilliónál is több ember mondhatta el: ha eljött az ideje, február harmincadikára ébredt!