Vas Zoltán nagy napjai / I. Egy forradalmár révbe ér

Amikor egy sikeres kommunista polgármester a Vörös Hadsereg hangsúlyos jelenléte ellenére átadja tisztségét törvényhatósági választásokat megnyerő Kisgazdapárt jelöltjének…

A jelenet színpadért kiált! Egyetlen helyszín: egy magánlakás. Egyetlen idő: egy októberi délután. Egyetlen ’történés’: valamennyi (fő)szereplő mindvégig a színen, egyre feszültebb közös várakozás. Ideális hármas-egység, ahogy azt Moliére megálmodta!

A dátum: 1945 október 7-e, egy derűs vasárnap. Ekkor tartották a fővárosban és környékén a törvényhatósági választásokat. Nem csak a közelgő nemzetgyűlési választások főpróbája volt az esemény, hanem valami példátlan alkalom is: tiszta víz kerülhetett a pohárba! Az előzőekben, a háborús körülményekre hivatkozva, több választás is elmaradt. A tisztségviselők, még az úgymond választott testületekben is delegált, kijelölt szereplők voltak. Erőszakos, diktatórikus, diszkriminatív körülmények után (s mint hamar kiderült, nem kisebb törvénysértések előtt), először választott, választhatott a magyar (budapesti?) polgár szabadon – már amennyire az lehetséges volt egy szétesett, megszállt országban. Szó szerint helyreállíthatta az autonómiát, a népképviseletet a legjelentősebb magyar helyen, a fővárosban.

E választás eredményét várják szereplőink, akik egyben, mások mellett, az esemény főszereplői is. Ők a Vörös Hadsereg dominálta politikai állapotban vezetőnek deklarált erő, az MKP irányítói: Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Rajk László, Kádár János, Horváth Márton. És akinek a vendégei, akinek az otthonában kialakították ezt a spontán eredményvárót, Vas Zoltán, Budapest hivatalban lévő polgármestere. Heten vannak (mint a…) és tényként néznek elsöprő győzelmük elé. Nem indokolatlanul. A (még nem egyesült) két nagy munkáspárt, a szociáldemokraták és a kommunisták egységes listát állítva, a sikeres és népszerű polgármester, Vas Zoltán újraválasztásáért kampányoltak. (Pontosabban a megválasztásáért, hiszen eddig „csak” kinevezett, a polgármesteri jogokat ideiglenesen gyakorló városvezető volt.)

Orosz utászkatonák külön telefonvonalakat fektettek le a lakáshoz: a részeredményekről előbb kapnak jelentéseket, mint a választási iroda. Pezsgőt bontanak, Vas folytatódó polgármesterségére koccintanak, a hogyan-továbbról, radikális lépésekről beszélgetnek emelkedett hangulatban. Az egyre-másra befutó, nem legkedvezőbb hírekre eleinte kapásból tudják a kivételes magyarázatot, aztán ahogy összeáll a félsiker – a várthoz képesti nagy vereség – képe, úgy csendesednek el, szélednek szét. Az eleinte legnagyobb hangú „Gerő egyenesen elrohant szégyenében” – írja az eseményről emlékirataiban beszámoló házigazda, Vas Zoltán.

(Hogy a háttér tényeiről se feledkezzünk meg: a választáson a Kisgazdapárt váratlan, de meggyőző és megérdemelt győzelmet aratott. Abszolút többséget, közel 51 százalékot ért el, a két munkáspárt közösen is csak 42 %-ával szemben. Ezt, ahogy várható is volt, egy hónappal később, november 4-én az országos, nemzetgyűlési választásokon még nagyobb arányú KGP győzelem /57 %/ és MKP vereség /17 %/ követte.)

Eddig az egyfelvonásos ténydráma (ha utólag úgy tetszik: politikai tragikomédia?!). A kényszerű utójátékra másfél hónap multán kerül sor. November 28-án a Törvényhatósági Bizottság alakuló ülésén Vas Zoltán kénytelen bejelenteni lemondását. A város irányítását át kell adnia kisgazdapárti alpolgármesterének, Kővágó Józsefnek – ideiglenes jelleggel, mindaddig, amíg a testület véglegesen nem dönt az új polgármester személyéről! (Ez december 14-én be is következik: Kővágó lesz a főváros háború utáni harmadik – első és mint utóbb kiderült: utolsó, demokratikusan megválasztott – polgármestere!)

„Fájt otthagynom a polgármesterséget. Abbahagynom számos kezdeményezésemet. Nem vigasztalt, hogy nagy ünneplés közepette távoztam. Érdemeimet ’örök időkre’ méltatták” – kommentálja választási vereségét Vas. Valóban, szerepét és eredményeit elismerve dicsértek őt minden oldalról. Így búcsúztatta a magát ’demokratikus napilapnak’ hirdető Szabadság: „A távozó polgármester nem őrlődött fel a munkában. Amikor fél esztendei munkássága mérlegével a közgyűlés elé lép, ugyanaz a fiatalság, elszántság és nagyvonalúság és lendület jellemzi, ami az ő egyéniségéből ered. Vas-akarat, Vas-szorgalom, nagy V betűvel írva – ezt még ellenfelei is kénytelenek elismerni.”

Egyenes és a maga módján következetes út vezetett Vas Zoltán számára az előzőekben színpadiasan megjelenített „laudált-bukáshoz”. Budapesten született, 1903-ban. Jómódú polgárcsalád gyermekeként a város egyik legjobb középiskolájában, a Barcsai utcai gimnáziumban tanult, a háború visszásságai vezették a munkásínség felismerésére. Közismert nevét, mely ma lexikonokban szerepel, valószínűleg nem is a névmagyarítás kézenfekvő kényszere vagy a mozgalmi fedőnév (fiatalosan romantikus) választása miatt vette fel. A még tizenhatot sem betöltő Weinberger Zoltán aligha lehetett volna 1918 őszén, saját nevén és papírjaival a frissen alakult Kommunisták Magyarországi pártjának tagja – ahogy életkoránál fogva, hasonló okból vöröskatonának sem állhatott volna fél évre rá.

(folytatjuk)

Képek

Vas Zoltán (Fotó Várkonyi László, 1946 január 1.)

Az újjáépített Széchenyi Lánchíd átadási ünnepsége, a menet élén Vas Zoltán, Dobi István, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Bebrits Lajos, kettővel mellette (jobból a harmadik, kalapban) Kádár János (1949 november 20, az eredeti átadás századik évfordulója!)