Európa legfiatalabb fővárosa: „Nem leszünk ezentúl sem budaiak, sem pestiek…” / II.

Folytatjuk Budapest születésének történetét. Van mire büszkének lennünk: alapos munka volt.

„…hanem leszünk ezentúl Budapestiek!” – fejeződik be Ágai Adolf aforizmája. Legutóbb belefogtunk Pest, Buda és Óbuda egyesítése hőskölteményének áttekintésébe. A kalandos cselekményben odáig jutottunk, amikor a neves közíró kijelentése ténnyé vált, amikor a városunióról szóló indítványt 1872-ben elfogadta az Országgyűlés, s a törvényjavaslat végleges változatának kidolgozása is befejeződött 1872. végére.

A végeredmény 1872. novemberében kerül a parlament elé, ahol tucatnyi ülésben lesz hajnalba húzódó alapos viták tárgya. Nehéz elvi harcban döntöttek az önkormányzati választójog kérdésében (a 400 tagú törvényhatósági bizottság tagjait felerészben szabadon választják, s csak a másik felet teszik ki a legnagyobb adózók közül, de még mindig választással kijelöltek és a tisztségük okán delegáltak), a főispáni és a főpolgármesteri jogkör és méltóság kérdésében (az utóbbi átveszi, illetve felülírja az előbbit), a rendőrség önkormányzati, vagy belügyminiszteri felügyeletéről („döntetlenben” állapodtak meg egy közbülső, független főkapitányság létrehozásával). A korszellemet és főleg az ország helyzetét tekintve, végeredményben példátlan szuverenitást biztosítottak az új városnak, vezetőinek pedig demokratikus, szabadelvű feltételeket, mozgásteret.

Házmán Ferenc, az önálló Buda városának utolsó polgármestere

Harrer Pál, Óbuda első és utolsó polgármestere, Kutas László szobra (2010) Óbuda főterén

Szentkirályi Móricz, Pest főpolgármestere, Rusz Károly metszete (1866)

A törvényt az Országgyűlés 1872. december 9-i végszavazáson elfogadta, majd december 22-én Ferenc-József szentesítette, és 1873. január elsejével hatályba is lépett. Ahogy 1. §-a leszögezte: „Buda és Pest sz. kir. Fővárosok, valamint Ó-Buda mezőváros és a Margitsziget, ez utóbbiak Pest vármegyéből kikebeleztetvén, Buda-Pest főváros név alá egy törvényhatósággá egyesíttetnek.” Bizottságok garmadával, ülések végeláthatatlan özönével ekkor vehette kezdetét a tényleges városegyesítés. E lázas tevékenység eredményeképpen szeptember folyamán megejtik a titkos(!) választásokat, majd október 25-én sor kerül az új város Törvényhatósági Bizottságának első ülésére. Ekkor az egyesítés ünnepi időpontjául kijelölik november 17-ét, amikorra díszközgyűlést hívnak egybe, és megválasztják (az uralkodó által javasolt három jelölt közül) Budapest első főpolgármesterét, Ráth Károlyt. Közben – november 4-én – megválasztják a főváros első polgármesterét Kammermayer Károlyt, majd miután hagytak időt az uralkodó rábólintására, az 1873 november 17-i ünnepi közgyűlésen a jóváhagyott városvezetők javaslatai alapján megválaszthatják Európa legfiatalabb fővárosának tisztikarát, és sor kerülhet minden ceremoniális beiktatásra, fogadalomra, programbeszédre. (1991 óta ezért ez a nap a Főváros Napja.)

Büszkeségünk, szemünk fénye, Budapest, íme, megszületett! A főpolgármester és a polgármester mellé megválaszttattak az alpolgármester és a tanácsnokok: ők együtt a tanács tagjai, melynek kebelében tíz ügyosztályt hoznak létre, mindegyiki élén egy tanácsnokkal, a szakterületek irányítására és ügyeinek intézésére.

Az új várost tíz közigazgatási kerületre osztották, amennyire csak lehetett az előzmények történeti határvonalainak figyelembevételével. Minden kerületet elöljáróság irányított, melynek élén az elöljáró állt. A Duna jobbpartján, vagyis Budán három kerületet alakítottak ki, míg a balparton, Pesten hetet:

A Krisztinaváros, a Vár, a Tabán és Kelenföld alkotta az I. kerületet. Az Országút és a Víziváros lett a II. kerület. Újlak és Óbuda a III. kerület.

A Belváros a IV. kerület. A Lipótváros az V. kerület. Terézváros a VI. kerület. Erzsébetváros a VII. kerület. A Józsefváros a VIII. Kerület. A Ferencváros a IX. kerület. Végül Kőbánya a X. kerület.

Érdekesség, hogy a székesfővárost rendezett hatóságú települések összefüggő gyűrűje ölelte körül: Újpest, Rákospalota, Pestújhely, Szentmihály, Sashalom, Cinkota, Rákoskeresztúr, Szentlőrinc, Kispest, Gubacs, Pesterzsébet, Csepel, Budafok, Promontor, Tétény, Budaőrs, Budakeszi, Nagykovácsi, Hidegkút, Solymár, Üröm, Békásmegyer. Ami annyit tesz, hogy sehol nem álltak rendelkezésére a bővülés-növekedés megkövetelte – beépíthető vagy kiaknázható – szabad területek. Nyilván ez az oka, hogy az újabb, a második városegyesítés, vagyis Nagy-Budapest (megközelítőleg a mai Budapest) létrehozásának terve már a Millennium előtt megfogalmazódott.

Ez a kezdeti kerület-beosztás aztán közel fél évszázadig állta a sarat. (Csak egy zsebkendőnyi térség bekebelezésével növekedett Budapest: a főváros első légikikötőjét, a Budaőrs-Kőérberek mentén kialakított nemzetközi repülőteret 1929-ben egy rendelet az I. kerülethez csatolta.) Ám közben elképesztő gyarapodás zajlott (a Pallas nagylexikon „amerikai léptékű fejlődést” emleget). A statisztika jól érzékelteti a rohamos változást: megalakulásakor Budapest 17. volt az európai nagyvárosok sorában, az új század elejére a 7.(!) lett! Népessége átmenetileg már 1919 után meghaladta az egymilliót – de 1930-ra stabilan és véglegesen lakos-milliomossá vált!

Szóval a beépítés és lakosságszám növekedés az addig szellős külterületeken új közigazgatási egységek kialakítását igényelte. Ezért az 1930-as Fővárosi törvény mindkét városfélben két-két új kerületet hozott létre. Budán az I. kerületből kivált Lágymányos és Kelenföld (később Szentimreváros) lett a XI. kerület és a hasonlóan önállósult Hegyvidék a XII. kerület. Pesten az V., a VI. és a VII. kerület külső részein létrejött Angyalföld, a XIII. kerület és mellette Zugló, a XIV. kerület. Ez a felosztás aztán túlélte a háborút, érvényben maradt egészen 1950-ig, Nagy-Budapest megalakulásáig.

Végezetül illendő még, hogy három név itt álljon.

Óbuda első és utolsó polgármestere (hiszen 1872-ben lett csak rendezett tanácsú város) Harrer Pál (1829 – 1914) a városából alakult III. kerület elöljárójaként dolgozott tovább. (A fia, Harrer Ferenc 74 éven át volt a fővárosi várospolitika motorja, Nagy-Budapest megteremtésének mondhatni apostola!)

Házmán Ferenc (1810 – 1894), a Szent Korona egyik megmentője, az első politikus, aki a budai tanács termében magyarul szólalt fel 1844-ben, a kiegyezéstől volt Buda utolsó polgármestere. Ő is a főpolgármesteri tisztség jelöltje volt, de szoros versenyben lemaradt Ráth Károly mögött. A törvényhatóság tagjaként munkálkodott haláláig.

Szentkirályi Móric (1809 – 1882) Pest főpolgármestereként lett a városunió kovácsa. Orvosi ingyen-praxist folytatott a szegények között, komoly irodalmi munkát végzett, a Nemzeti Színház igazgatója is volt. (A pestbelvárosi utca nem valamelyik Árpádházi szent, hanem az ő nevét viseli…)

Polgáraik bizalmából városaikat ők vezették el az egyesülés révébe. Mindhárman egész életüket a közszolgálatnak szentelték, ám küldetésük mintha ezzel ért volna csúcspontjára. A főváros további vezetésében már nem igazán kaptak (fő)szerepet.