Európa legfiatalabb fővárosa: „Nem leszünk ezentúl sem budaiak, sem pestiek…” / I.

Egy kis pihentető közjáték következik – két részben, mielőtt átlendülnénk a főpolgármesteri/polgármesteri címek háború utáni, ötévnyi utójátékára.

„…hanem leszünk ezentúl Budapestiek!” – fejezte be gondolatát a Vasárnapi Újság címoldalán ’Porzó’ vagyis Ágai Adolf 1872 őszén, amikor már elvégzett dolog volt Pest, Buda és Óbuda egyesítése. Lassan felettünk is elmúlt egy esztendő és ez a rovat felvonultatta az újszülött, majd cseperedő főváros első nagy korszakának, hetvenkét évének főpolgármestereit (és főpolgármesteri-jogkörű városvezetőit). Szóltunk a jogalkotás, a szervezés és működés nehézségeiről, visszásságairól is. Ám arról, hogy voltaképpen mit is irányított – ápolt, művelt és tett naggyá – ez (a döntő többségében elismerésre és csodálatra méltó tagokból álló) grémium, arról még nem esett szó…

„A főváros csak úgy lesz hatalmas, ha benne egy igazgató hatalom lesz, csak úgy lesz létében virágzó, ha törekvésében egy lélek, egy hatalom által vezéreltetik, csak úgy lesz boldog, ha a különböző érdekek egy érdekbe olvadnak fel.” – Alighanem Szemere Bertalan szavai ezek. A szabadságharc második miniszterelnöke és belügyminisztere 1849. június 24-én kelt rendeletének indoklásából való az idézet. Ekkor mondta ki kormányrendelet a három elődváros, Pest, Buda és Óbuda Magyarország fővárosává való egyesítését. (Maga a városunió Széchenyi Istvánt eszméje, ő vetette fel 1828-ban, a Budapest nevet is ő használta először!)

Pest város címere (1703)

Buda város címere (1703)

Aztán a Szabadságharc bukása sem írta felül e megoldás kényszerű szükségességét – csak elodázta. Nem csak a több-kevesebb autonómia, szuverenitás, de a puszta kormányozhatóság szempontjából is kacifántos állapotban élt az ország. Fővárosa Buda volt, legalábbis névleg, míg parlamentje Pozsonyban, majd Pesten ülésezett, királya pedig Bécsből üzengette kívánságait. Minisztériumai Pesten találtak helyet maguknak, ahogy nemzeti színháza és múzeuma, tudományos akadémiája is. Újság, komolyabb szálloda is inkább Pesten termett.

Sokáig Magyarország fővárosának magyar volta sem tűnt magától értetődőnek. A század – természetesen a 19. – elején (II. József népszámlálása nyomán) Buda német város volt, az ottélők 5 %-a volt csak magyar – szemben a pesti (nem abszolút, 41%-os) magyar többséggel. Viszont, ha hajszállal is, de még Buda vitte a prímet. 26.232 lakossal rendelkezett, Pest 24.297-es lélekszámával szemben. (Óbudán hatezren laktak ezidőben: a leendő Budapestnek még nem volt összesen 60.000 lakosa.) A reformkor idején előzte be Pest Budát. Míg a „fő város” apránként nyugalmasan cseperedett, Duna-túlparti ikervárosa rohanvást. A Szabadságharc után lakóik együttvéve már többen voltak 170 ezernél, s a kiegyezést követően számuk elérte a 270 ezret is. Ezen belül Buda megmaradt németnek, míg a már több mint háromszor akkora Pesten a magyarok jócskán abszolút többségbe kerültek. (Közben Óbuda is szépen cseperedett: 1851-re 12 ezer, 1869-re 16 ezer lelket számlált.)

A városegyesítés hőskölteményének érdekes kaland-epizódja Óbuda 19. század közepi hányattatása. Az önálló mezővárost előbb példátlanul megviselte az 1838-as nagy árvíz (lakóházainak több mint a fele szó szerint megsemmisült), majd egy évtizedre rá a Buda ellen vonuló osztrák seregek felvonulási területe lett. Végül pedig -rendeleti úton- Budához csatolták, hogy hirdetmények útján kormányoztassék a helytartó által. Mondhatjuk úgy is: 1849. és 1861. között nem létezett. Aztán tíz esztendőre visszaállt a korábbi, mezővárosi állapot, míg 1871-ben, a kiegyezést követő községi törvény alapján rendezett tanácsú várossá nem alakult. Ezért szólhatott két év múlva Budapest létrehozása „három ’város’ triumvirátusáról”.

Időközben a városegyesítés legfőbb ellenérve is okafogyottá vált: volt már állandó és megbízható összeköttetés a két szomszédvár(os) között. A Lánchíd (világ)csodája közmegelégedésre működött! És létrejött egy jövőbemutató, már egy működő Budapest fejlődését előrevetítő új hatóság: a Fővárosi Közmunkák Tanácsa. Az ezügyben intézkedő 1870-es törvény a Közmunkatanács (első) feladatait is rögzítette: 1. a Lánchíd megváltása (a Lánchíd Részvénytársaság és a két parti város viszonyának végleges rendezése), 2. a Duna a városok közé eső szakaszának szabályozása és rendezése, 3. egy (szükség esetén két) új Duna-híd építése, 4. a fővárosban nagy közlekedési főutak nyitása (szó szerint, hisz a szűk-utcás, véletlenszerű városszerkezetben tényleg utat kellett ’vágni’: Nagykörút, Sugárút /a leendő Andrássy-út/, Rákóczi-Kerepesi út), 5, az előző pontokból adódó technikai-, kisajátítási- és egyéb tevékenységek. A Közmunkatanács kezdetektől építésrendészeti, felügyeleti és fellebbviteli hatóságként működött…

Ilyen előzmények után, 1870. júliusában, Wahrmann Mór (olykor Móric), országgyűlési képviselő indítványával veszi kezdetét a Budapestet világra hozó (nem is olyan hosszú) menetelés. Pest város küldötte egy fővárosi törvény megalkotására, a három érintett város egyesítésére tesz tetszéssel fogadott javaslatot. Tóth Vilmos belügyminiszter állandó szaktanácskozást hív egybe a részletek kidolgozására, ahol Csengery Antal vezetésével folyik a törvényjavaslat kimunkálása.

Kezdetben nagy a szembenállás, sok a fenntartás, súlyosak az ellenvélemények. Óbuda attól tart, hogy perifériára szorul, messze kerül a központtól. Buda önállóságát félti, nyomasztja a háttérbe szorulás. Pest tiltakozása a leghangosabb: úgymond a fejlődésképtelen és német Budával nem szabad Pestet béklyóba verni. Számokkal bizonyítják, hogy a fejletlen, korszerűtlen jobbpart túl nagy teher lesz Pest nyakán, még ha Budapestnek hívják is az egészet…

(folytatjuk)