Folytatásos regényünk jelképes „főszereplőjét”, a főváros főpolgármesteri tisztét 1906-ban, egy válságos pillanatban hagytuk magára legutóbb. A dualizmus, a kéttörzsű állam első igazi válsága köszöntött a Monarchia magyarországi felére akkoriban.
Az 1905-ös országgyűlési választásokon csúfos vereséget szenvedett az idők kezdete óta szinte automatikusan országló Szabadelvű Párt. Az egyesült ellenzék diadalát viszont az uralkodó – amennyire tehette – igyekezett nem elfogadni. Nem a soraikból valakit, hanem bizalmi emberét, báró Fejérváry Géza táborszernagyot, a volt honvédelmi minisztert bízta meg kormányalakítással. Ez volt a nevezetes „darabontkormány”, egy szakértői kabinet, a köznyelv szolgaiságot sugalló, lefokozó szótalálmánya szerint. A gúny Fejérváry miniszterelnöksége előtti (és utáni) tisztségét célozta: ő volt az úgynevezett darabont-testőrség kapitánya (is).
A hagyomány tisztelői, s a haladás elkötelezettjei egyemberként horkantak fel: a sérelem igazi nemzeti ellenállást váltott ki – s annak az élére, akaratlanul is a főváros állt. Budapest vezetői egycsapásra két ellentétes elvárás malomkövei között, igen kényes helyzetben találták magukat. A főpolgármester, akit a város közgyűlése választott ugyan, de az uralkodó jelöltjei közül – feladata a város működésének felügyelete volt, a kormány akaratának képviselete az önkormányzat jogainak figyelembevételével. Az itt csak körvonalával vázolt, a valóságban a jog sajátos útjain a végsőkig kiegyensúlyozott csapdahelyzet, pontosabban annak élettel való kitöltése adta a főpolgármesteri munka tartalmát, ez tette művészetté e státusz közmegelégedésre való betöltését. Eddig, nem utolsó sorban az első két főpolgármester varázslatos személyiségének köszönhetően, minden megoldódott kisebb-nagyobb kompromisszumok árán, de most elkerülhetetlenné vált a szakítópróba, bekövetkezett a főpolgármesteri tisztség teherbíró képességének vizsgája.
Országszerte hasonló volt a helyzet: a kormány rendeleteit és utasításait szabotálták a törvényhatóságok (beleértve a budapestit is), többek között elmaradt az elrendelt adók beszedése és a kötelező katonai sorozás is. Az egyre kaotikusabb helyzetben a főváros volt a nagy falat, a próbakő, vele kellett először dűlőre jutni. A különösen népszerű, újraválasztott főpolgár, Márkus József komoly erkölcsi magasságban kényszerült lehetetlen döntést hozni – és megállta a helyét! Csak másodsorban emelt szót a város jogai védelmében, az autonómiáját ért sérelem ellen – igazából az alkotmányt érezte veszélyben, s ez késztette cselekvésre. Mivel sem a kormányt a város előtt, sem a város érdekét a nagypolitikában nem tudta maradéktalanul és emelt fővel képviselni, kényszerűen lemondott - ahogy azt az uralkodótól a szolgálatból való felmentését kérő, gondosan jogszerűen a belügyminiszterhez benyújtott levelében megfogalmazta.
Ez a politikai válság léptette az események színpadára a főváros ügyészi hivatalában a teljes ranglétrát töretlen lendülettel huszonöt év alatt bejáró Filepp Kálmánt. Mint frissen végzett jogász, Kamermayer Károly kinevezettjeként 1875-ben lett napidíjas ügyész – hogy mellékutak és kitérők nélkül 1900-ra a város közgyűlése tiszti főügyészét választhassa meg személyében. Filepp nem vágyott előmenetelre, főpolgármesteri tisztségre: a helyén, pályája csúcsán érezte magát. Ám ennek megfelelően, a főügyészi tisztség megkövetelte eréllyel és maradéktalanul igyekezett őrködni az önkormányzati jogok csorbíthatatlanságán. Ez emelte őt a közfigyelem látóterébe.
Ám ekkor még az uralkodó nem engedett, jó érzékkel várt az ellenzéki szalmaláng legalább részleges ellobbanására (vagy csak makacs volt, mint majdnem mindig). Így előbb furcsa közjáték következett. A legfelsőbb akarat Budapest rendőrfőkapitányát, Rudnay Bélát (1857–1932) helyezte a főváros élére, mint királyi biztost – s a főpolgármesteri tisztség, beszédes módon betöltetlen maradt…
Regényes alak volt, teljes nevén: rudnai és divékújfalusi Rudnay Béla Gábor István. Jó képességű, velejéig konzervatív, az ősi nemesség küldetéstudatával megáldott tisztviselő. Jogi végzetségét egész életében a közszolgálatban kamatoztatta. Nyitra vármegyében jegyző, főszolgabíró, majd Nógrád és Hont főispánja. 1892-től parlamenti képviselő, a budapesti magyar királyi államrendőrség főkapitánya. Az uralkodó figyelme és elismerése végig kísérte pályáján: a Magyar Királyi Szent István-rend vitézévé, az Osztrák Császári Lipót-rend lovagjává választották. A közélet mellett történészként is munkálkodott. Család- és őstörténeti kutatásai és művei is ismertté tették, elismerést arattak. Ősi intézményeink című összegző műve több kiadást is megért. (Nyilván merő rosszindulat lenne felvetni, hogy mit tehet egy kiadó, amikor kézirattal kopogtat az ajtaján az őt, ha akarja, bármikor betiltó főrendőr…) Őstörténetünket összegző, igen alapos és igen merész tanulmánykötetében lándzsát tör a magyarság perzsa eredete mellett.
Királyi biztosként – a főpolgármester szerepkörében – nem lát más utat maga előtt, úgy érzi meg kell maradnia átkeresztelt főrendőrnek. Rendeletekkel, utasításokkal kísérli meg letörni a főváros ellenállását. Sikertelenül. Senki nem szegül szembe vele, egyszerűen nem történik semmi, az ügymenet mindent elemészt. Nincs partnere a munkában, feladata elvégzéséhez nemhogy segítség, de még tárgyaló tanácsadó sem akad a környezetében. Nincs kihez fordulnia. Lemondott elődje, Márkus József főpolgármester és Halmos János polgármester már második közös ciklusukat töltötték, s egymás támaszaivá, szövetségeseivé csiszolódtak a közös szolgálat évtizede alatt. Ám az alkotmányos válsággal szembesülve Halmos sem vállalta tovább tisztsége viselését. (Igaz, ő formailag nem lemondott, mint Márkus, hanem megrokkant egészségére hivatkozva kérte nyugalmazását.) Rudnay légüres térben igyekezett egy nem is létező tervet levezényelni. Ráadásul feleslegesen, hisz mint törvényszerű meghátrálása után nemsokkal kiderült, ahova vezette volna (uralkodói megbízásra) a fővárost, oda tartott az magától is. Alighogy nyugállományba vonult a királyi biztos, a politikai válság is megoldódott. Az ellenzék fokról fokra engedett követeléseiből, végül a darabontkormány is lemondott 1906 áprilisában. Kormányra került az ellenzéki koalíció, s a formálisan is helyreállt alkotmányos rendben már semmi akadálya sem maradt, hogy a főváros megválassza a maga elöljáróit.
De ez már az igazi harmadik budapesti főpolgármester históriája, Filepp Kálmán története.
Képek:
1. Rudnay Béla 1896-ban frissen kinevezett főkapitányként
2. Rudnay Béla a Magyar Figaró címlap-karikatúráján 1906
A Királyi Biztos felment egy árvaszéki ülnököt
Hogy volt régen...?
