Az utolsó főpolgármester: Aki azt hitte, áldozatot hoz

1944 október 15-ével a szégyen és szörnyűségek korszakának utolsó állomására érkeztünk...

Mesebeli igazság, hogy az elsők története általában jó véget ér (előbb-utóbb), míg az utolsóké többnyire szomorú fordulatot vesz. Székesfővárosunk régivilágbeli főpolgármestereinek sora sem cáfol rá erre az ökölszabályra. Gondoljunk csak az újszülött Budapest legelső elsőpolgárára, Ráth Károlyra: az ő negyedszázadot átölelő korszaka máig példaadó sikertörténet. És most, e tisztség hányatott „életútját” végig kísérve, elérkeztünk az utolsó „Kegyelmes Úr”-hoz, aki e tisztséget viselte: Mohay Gyulához… (Ez a besorolás eléggé meggyőződés dolga. A jövőből, a „szép új világból” – mely messze nem sikeredett olyan szépre – visszatekintve az „ánti-világ” utolsó főszereplőinek egyike volt. Ám a múltból nézve, különösen liberális-demokrata elkötelezettséggel, inkább utolsó utáninak tűnik, ha nem egyenesen valami köztes lázálom marionett figurájának.)

A Mohay mindenesetre „művésznév”. Akkor vette fel a leendő főpolgár, amikor a nagypolitika színpadára szándékozott lépni. Mohaupt Gyulaként látta meg a napvilágot 1894-ben Nagyszentmiklóson, Temes-megyében, egy bánáti sváb faluban. Apja a település segédjegyzője volt. Helyi iskolák után joghallgató lett, a jogi és az államtudományi doktorátust egyaránt megszerezte. Az Országos Földhitelintézetnél helyezkedett el, előbb tisztviselőként, majd az intézmény ügyésze lett. Irodát nem nyitott, de magánügyvédi gyakorlatot is folytatott. E két tevékenysége mellett 1944 őszéig kitartott, bár 1935-től a várospolitikába is belekóstolt. A Keresztény Nemzeti Párt színeiben, annak XII. kerületi listáján választották városatyává, a Törvényhatósági Bizottság tagja lett. Negyvenéves koráig nem élt különösebb köz-, vagy társasági életet, de mint a ’Földhitelintézet ügyésze’ tisztes helyet vívott ki a felsőközéposztály soraiban. A keresztény nemzeti gondolat uniformisát viselte, annak is a szélsőjobbal szimpatizáló árnyalatát. Míg többnyire még csak szemlélődő, de már várospolitikusként 1938-ban ki is lépett a keresztény pártból, hogy átigazoljon a hungarista mozgalomba. (1939-ben belépett a Nyilaskeresztes Pártba is, és magyarosította a családnevét.) Már ekkor kapcsolatban állt az éppen letartóztatott, majd börtönbüntetését töltő Szálasival, de bensőséges, családi barátságba csak annak szabadulása, 1940. szeptembere után kerültek. Innentől, ha nem is gyakran, de hallatta a hangját. Homályos, akár fenyegetésnek vehető kommentárokat: „Semmit nem felejtünk, minden nem felhánytorgatva, de megjegyezve lesz…” Többnyire a nyilaskeresztesek üldözése, a jobboldali alapállás hátrányos megkülönböztetése(?!) ellen emelt szót (de ne legyünk elfogultak: a hivatalnokréteg szociális helyzetének nehézségeit felemlegetve is interpellált). Közben az önmagában jelentéktelen nyilaspártban jelentős pozícióra tett szert: Szálasi a Legfőbb Pártfegyelmi Bíróság elnökévé tette.

Aztán 1944. október 15-én, vasárnap eljött az ő ideje: a háborúból való kiugrás sikertelen kormányzói kísérletét 24 órán belül követte Szálasi német segédlettel levezényelt hatalomátvétele. A nyilas puccs. A párt minden kipróbált káderére előre kijelölt feladat (hatalmi pozíció) várt. Mohaynak a főváros jutott. Vádlói később sommásan rá is olvasták: ő volt a szélsőjobb vezére az önkormányzat közgyűlésében. A valóságban azonban a nyilas párt frakciója „fénykorában” négy főből állt! A döntő pillanatokra ebből egy városatya kilépett, egy kórházba került, a lényegesen nagyobb politikai súlyú szakember, Temesváry László pedig a Nemzeti Bank elnöke lett. Mondhatjuk persze, hogy a maradék egytagú pártcsoportot ő vezette, s így lett a főváros első embere – de hát ellenjelölt híján, „automatikusan” is az lett.

Tény, hogy az utódához képest mindenképpen „törvényes” főpolgármester, Keledy Tibor október 15. után már nem jelent meg hivatalában, Mohay viszont Szálasi „személyzetise”, Gál Csaba társágában többször is! Már 16-án összehívta a főtisztviselőket, felszólította őket, hogy folytassák a munkát a „hungarista állam, a Nemzeti Összefogás Kormánya érdekében”. Bejelentette, hogy ő veszi át a főpolgármesteri tisztséget. Ennek kapcsán élcelődött később a sajtó „a tehetségtelen kis nyilas ügyvéd önkinevezéséről". Mindenesetre nem valószínű, hogy ez magánakció lett volna. A személycsere bejelentése és lebonyolítása a formaságok betartására való törekvés igénye miatt odázódott. Szálasinak előbb miniszterelnökké, majd a kormányzóválasztás elnapolásával nemzetvezetővé kellett válnia, hogy formálisan is jogköre legyen az állapot szentesítésére. Ezért került sor csak november 8-án, immár a „hagyományos törvényesség keretei között” Keledy felmentésére és Mohay kinevezésére. Az új főpolgármester ünnepélyes beiktatására november 14-én a hagyományok maradéktalan hangsúlyozása mellett, minden kijáró dísz, pompa és külsőség közepette került sor. Vajna Gábor belügyminiszter, aki előtt Mohay esküjét letette, végtelenül dagályos köszöntőjében bejelentette: „…még egyszer nem lesz Budán kutyavásár, és még egyszer a letűnt világ itt, ebben az épületben nem fogja tudni magát úgy befészkelni, hogy innen a zsidó s nemzetünket és fajunkat eláruló magyarok segítségével nemzetünk és fajtánk megrontója lehessen!” Ehhez képest Mohay megnyerően röviden válaszolt: „…én csak egyet akarok és egész programomat ebben az egy mondatban foglalom össze: meg akarom menteni a magyar fővárost, a mi szép Budapestünket!” (Azért persze volt még benne hűség-fogadkozás, kitartás, meg éljen Szálasi is…)

(folytatjuk)