14p 1 Karafiath-Jeno-portre30-as évek második felének politikai légkörében már nem városházi gyakorlattal rendelkező, politika felett álló fővárosi vezetőre volt szüksége a kormányzatnak. Az autonómia a múlté: a tisztség egy az országos politikában tekintélyt kivívott, tapasztalt pártemberre várt.

Mintha egy görög dráma készült volna testet ölteni a valóságban. A múltszázad harmincas éveinek végére egyre több „gondolkodó ember” számára lett nyilvánvaló: „vészterhes” idők köszöntenek ránk. Ahhoz, hogy a helyzet „végzetteljes” is legyen, még várni kellett néhány évet, még néhány visszavonhatatlan lépést meg kellett tenni.

A miniszterelnök, a „Magyar Mussolini”, Gömbös Gyula halála 1936. októberében még nem jelentett ilyen határátlépést. Központosító, diktatúra-teremtő „reformpolitikájának” kifulladása amúgy is előrevetítette bukását. Ám ez csupán egy személyes ambíció kudarca volt – a szélsőséges ideológia termékeny talajra talált a hazai közállapotokban. A politikai szélsőjobb valódi erővé vált.

A székesfőváros főpolgármestere, Sipőcz Jenő váratlan halála (jelképesen: 1937. január elsején) azonban már válaszvonalat húzott a múlt és a jövő közé. Akkor is, ha ez csak sokára vált világossá. Budapest, létrejötte óta felvilágosultabb, közösségibb volt környezeténél. Városi (sőt, világvárosi) helyzeténél fogva maga volt a megvalósult demokrácia, az azt csak nehezen tanulgató ország közepén. Autonóm volt és körömszakadtáig szuverén – amennyire csak tehette. Addig lényegében független a pártpolitikától. Ez vált apránként anakronisztikussá. A kormánypárt fővárosi „leányvállalatát” megteremtő és üzemeltető hivatásos (párt)vezetőre volt már szükség a főpolgár posztján. Úgymond: „elejét kellett venni a bomlasztó eszmék térnyerésének…”. Nem okozott tehát különösebb meglepetést, hogy felülről érkezett (a politika tolvajnyelvének későbbi szavával) ejtőernyős lett az utód. Elhúzódó egyeztetéseket követően, 1937. január végére döntöttek a jelöltnek számító miniszterek és államtitkárok (köztük Rakovszky belügyminiszter) mezőnyében Karafiáth Jenő mellett. Az új főpolgármestert a Kormányzó február hatodikán ki is nevezte.

Budapest élére az önkormányzat történetében példátlan módon kívülről és a kormány „magasából” került vezető. Tetejébe minden városházi tapasztalat, törvényhatósági előélet nélkül. Mégis, valamit megőrizni látszott a hagyományból, hogy bár százszázalékos pártember az országos politikából, jobboldali, konzervatív és keresztény nagymagyar – de a békesség és megértés híve, szelídebb szavú, nem a szélsőség embere.

Karafiáth Jenő Frigyes János (1883 – 1952) Budapesten született. Jogot végzett, de bölcsészetet is hallgatott a főváros egyetemén. Ügyvédi doktorátussal kezdte (köz)tisztviselői pályáját a kincstár jogügyi osztályán 1906-ban. Szép és kiérdemelt előmenetel után innen csábította el a politika a háborút követő összeomlás idején. Nem váratlanul, hisz egyetemi éveitől az ifjúság érdekvédelmi és hazafias szerveződéseinek országos nyomatékú vezetője volt. Innentől adja életpályája gerincét a sport és a természetjárás ügye (sok más mellett a BEAC ifjúsági elnöke). 1919. őszén lesz a belügyminisztérium államtitkára. Majd az egymást követő kormányok miniszterelnökségi államtitkára, amolyan kabinetfőnök. 1920-tól egészen polgármesterré való kinevezéséig nemzetgyűlési-, majd országgyűlési képviselő, évtizedig a Parlament háznagya. Bethlen és Klebelsberg társaként a kormányzópárt, az Egységes Párt egyik megalakítója, vezetője. Ő terjeszti 1922-ben a Ház elé a választójogi törvényt. (Sokat elárul világnézetéről, hogy nem a titkos, hanem a „nyílt” változat mellett érvel…)

Működése legmaradandóbb eredménye is erre az időre esik: 1921. decemberében fogadja el a Nemzetgyűlés azévi LIII. törvénycikket, ami később lex-Karafiáth néven válik közismertté (ma salátatörvénynek mondanánk). A törvény célja, kidolgozója szavaival „a fejlett, öntudatos, intelligens és hazaszerető nemzedék” megteremtése, akik nélkül „a nemzet a jövő nagy feladatait meg nem oldhatja”. A törvényhely többek között testnevelési főiskola létrehozásáról, Nemzeti Stadion felépítéséről, Országos Testnevelési Tanács felállításáról rendelkezik. Minden ezer főnél több alkalmazottat foglalkoztató vállalat számára kötelezően előírja sportegyesület alakítását, a városokban és falvakban játszóterek, közösségi sportlétesítmények létrehozását. Ezen teremtő munkához kisajátítási jogkört teremt a helyi hatóságok számára. És nem utolsó sorban ez a törvény írja elő a később leventének nevezett mozgalom megszervezését az ifjúság honvédelmi nevelésének és rendszeres testedzésének biztosítására. Az iskolát elhagyók (később a lányokra kiterjesztve) számára is 21 éves korig kötelezően. (Mellesleg: Trianon rendelkezéseit kijátszva, egyre nyíltabban katonai előképzés jelleggel is.) Ettől az utóbbi (eredetileg nem feltétlenül paramilitárisnak tűnő) részlettől gyakran eltekintenek sokan, akik Karafiáthot a magyar sport egyik legnagyobb alakjának tartják. Látványos parlamenti szereplései gyümölcsének tudható be az is, hogy 1931-ben a Károlyi-kormányban megkapta a vallás- és közoktatásügyi tárcát. Ahogy főpolgármesteri kinevezését minden bizonnyal jelentős és sikeres politikusi előéletének (no meg a Gömböst követő miniszterelnök, Darányi meleg barátságának) köszönhette. Beiktatása a hatalom demonstrációja volt: világossá tették, hogy új idők következnek. Elődei eskütétele, „munkába állása” az autonómia „vállalati ünnepsége” volt. Karafiáth trónra emeléséről (ahogy a korabeli vicclap írta) csak a római pápa hiányzott: a miniszterelnök, a képviselőház- és a kormánypárt elnökei, miniszterek és államtitkárok első-előtti pótkarosszék-sorokat töltöttek meg az ülésteremben látványos zászlóerdő alatt.

(folytatjuk)

pm1

KépekFent – Karafiáth Jenő

14p 2 Karafiáth Jenő 1940

Hivatalos főpolgármesteri portré – 1940.
 

14p 3 háznagy

Az új háznagy, Putnoky Mór átveszi hivatalát elődjétől, az immár kultuszminiszter Karafiáth Jenőtől 1931. decemberében (mindketten ülnek)

Hirdetés