Kinevezett főpolgármesterként pártja érdekeit minden elé helyezte, de mindig is a centrumot kívánta képviselni. A korszak azonban nem a mérsékelt politikusok világa: dédelgetett álma, a soképületes sport-liget megépítése helyett a zsidótörvények végrehajtására kényszerült koncentrálni.
Váratlan haláleset okozott soron kívüli tisztújítást a főváros vezetésében 1937. elején. Sipőcz Jenő intézmény volt. 1920-tól mint kormánybiztos, majd polgármesterként, az utolsó éveiben 1934-től mint főpolgármester állt Budapest élén. Távoztával egy szakasz is lezárult a hagyományosan szuverén törvényhatóság életében. A (többé-kevésbé) szó szerint vehető autonómia korszaka. A megváltozott politikai légkörben már nem városházi gyakorlattal rendelkező, politika felett álló vezetőre volt szüksége a kormányzatnak. A tisztség immár az országos politikában tekintélyt kivívott, tapasztalt pártemberre várt. Így esett a választás Karafiáth Jenőre, a volt vallás-és közoktatásügyi miniszterre.
Nagy ambícióval látott munkához, a városvezetés legapróbb kérdéseiben is akaratát érvényesítő vezető igyekezett lenni. Ám a hihetetlen fizikai és szellemi lendülettel, napi huszonöt órában dolgozó Szendy Károly polgármester alapossága és mindenre kiterjedő figyelme egyszerűen nem hagyott teret a számára. Lassan automatikusan helyreállt az addigi szerepmegosztás. A várost operatívan továbbra is Szendy vezette, Karafiáthra maradt a pártpolitika, a kormányzat akaratának közvetítése és számonkérése – idő teltével két terhes feladattal tetézve. Rá hárult a zsidó-törvények végrehajtásából, majd a háborús körülmények beálltából fakadó feladatok levezénylése. Aztán 1942-ben Horthy Bárdossy-t Kállay-ra cserélte, s az utóbbinak kifejezetten a jobbratolódás megfékezését, a nyugati orientáció megteremtését, a béke-puhatolózást tűzte ki célul. Ehhez Karafiáth már nem volt alkalmas szövetséges. A Kormányzó 1942. márciusában fel is mentette tisztségéből fakadó kötelezettségei alól. A politikától ezt követően távol tartotta magát. Társadalmi és sporttisztségei pedig a hadihelyzet súlyosbodásával lehetetlenültek el. Visszatért (négy évtized előtti tiszavirág életű) ügyvédi praxisához, amíg tehette. Azután, a harcok elültével az Ügyvédi Kamara igazoló bizottsága „igazoltnak nyilvánította”, ami annyit tett, hogy a világégés eseményeiben nem találták vétkesnek. Ezt követően állást vállalhatott: egy nemzetközi általános biztosító társaság, a Fonciére jogügyi osztályát vezette. Amíg meg nem találta őt is a számonkérés. A budapesti népbíróság bűnösnek találta háborús- és népellenes bűnök elkövetésében. Elítélték, elsősorban a gyászos emlékű véget ért levente mozgalom megteremtésében játszott (fő)szerepéért. Börtönben halt meg 1952-ben.
Ennyit a bevezetőben ígért görög tragédiáról. Miközben a róla közvetíthető összkép jóval összetettebb. Sosem hagyott fel gimnáziumból őrzött irodalmi ambícióival sem. Idilli hangú lírai költő volt, az idők során három kötete jelent meg (Akkordok – 1909, Az én dalaim – 1937, Kenesén a kertben – 1942), az Új Idők és a nagyobb fővárosi lapok rendszeresen közölték verseit, irodalmi igényű kisebb írásait. Az OTT (Országos Testnevelési Tanács) elnökeként megkezdett munkáját is tovább folytatta a főváros élén. A Nemzeti Stadion létrehozását kezdetben a Vármezőn látta megvalósíthatónak, aztán átmenetileg a lóversenypályát vélte megfelelő helyszínnek. Végül már nem egyetlen nagy amfiteátrum megépítését tervezte, hanem egy soképületes, többintézményes sport-liget lett az álma – Lágymányoson, a Duna partján, az új híd (Horthy Miklós híd, a mai Petőfi híd) tövében. Erről sikerült is törvényt hozatnia, megteremtette a hatalmas beruházás pénzügyi és gazdasági feltételeit, a tervezés is megkezdődött – ám a háború elnapolt mindent. Hogy aztán évtized múltán Népstadion legyen az egészből, természetesen nem ott és nem úgy...
Pártvezetőként élt a kormány erőfölényével, a pártérdeket minden elé helyezte. Belső konszenzus megteremtésére törekedett – a párton belüli áramlatok és árnyalatok között egyensúlyozott, s amikor megszületett a közös álláspont, tett róla, hogy az határozza meg a köztestület soron következő döntéseit.
Felrótták vétkéül, hogy már az 1910-es években, az I. Világháború előtt egyetemi zászlóaljak felállításán fáradozott (mintegy a levente előképeként) – holott hazafias célokon túl azt akarta elérni, hogy az elkerülhetetlen behívások valahogy összeférjenek a szigorlatokkal és kollokviumokkal, hogy ne járjanak automatikusan a továbbtanulás feladásával. Amikor távozott a közéletből a szociáldemokraták sérelmeiket panaszolva búcsúztatták: szebb jövőt várva engedték el a politikust, annak a szellemnek az atyját, mely zászlajára tűzte, hogy „zsidóra és szociáldemokratára nem szavazunk”! Ami tagadhatatlanul diszkrimináció és vállalhatatlan, mégis mekkora különbség, hogy valakiknek a megszüntetésére, kiküszöbölésére szólítunk fel, ahogy az már akkoriban a közbeszéd része volt – vagy arra, hogy ne szavazzunk rájuk…
Tragikus hős volt, bár a legkevésbé sem látszott annak. Mindvégig a centrumot képviselte, a „jobbközepet” – csak az a centrum tolódott közben, vele együtt, minden határon túl jobbra.
Képek:
Fent „ A Korvin-rend kitüntetettjeinek díszvacsorája: (balról jobbra) Balló Ede, Korniss Gyula, Dohnányi Ernő, Szabados Béla, Ravasz László, P. Márkus Emilia, Karafiáth Jenő, Berzeviczy Albert, gróf Klebelsberg Kunó, B. Sándor Erzsi, Herczeg Ferenc, Hubay Jenő – 1932. (Karafiáth, mint kultuszminiszter a „vendéglátó házigazda”)
A nemzeti stadion a magyar kultúra szolgálatában – Karafiáth Jenő rádió előadásának nyomtatott változata, 1936.
Kenesén a kertben – a főpolgármester utolsó verseskötete, 1942.