Cikkünk első felében nyomon követtük Fülepp Kálmán példás tisztviselői életútját, ahogy napidíjas ügyészből a főváros tiszti főügyészévé emelkedett. De áttekintettük Budapest helyzetének viszontagságos alakulását is – ami váratlanul a nagypolitika színpadára emelte a mindenki által elismert, ám valójában szinte észre sem vett minta-közszolgát. Ami végül 1906-ban, önmaga számára is váratlanul a nagyváros főpolgármesterévé tette.
Nem hagyhatunk említés nélkül egy másik körülményt sem. A főváros ügyeit elrendező törvénynek, ahogy Budapest vezetése kialakításának ellentmondásos voltát sokan felismerték. A kortársak (és maguk a főpolgármesterek is) egyre formálisabbnak érezték e tisztséget. Várospolitikai jelentősége is csökkent, megszűntetése is többször felmerült. Fülepp ebben a kérdésben nem foglalt állást, bár beiktatásakor, programbeszédében a régen (már megszületése pillanatában?) elavult fővárosi törvény reformját és a városházi adminisztráció ésszerűsítését is ígérte. Legfőbb törekvése a főváros pénzháztartásának gyökeres megújítása volt. A mindinkább világváros számára kevésbé kiszolgáltatott, saját bevételek biztosabb lábain álló büdzsé megteremtése volt a célja. Ezt, az addig nyereségesen és magán kézben működő közművek „községesítésén”, azaz fővárosi kezelésbe vételén keresztül vélte véghez vihetőnek. (E korszakos jelentőségű változtatást utódai valósítják majd meg maradéktalanul.)
Egy, a kései közmegítélést vele kapcsolatban jól kifejező idézet szerint „főpolgármesterként a gyakorlati városigazgatásba nem szólt, nem is szólhatott bele, az ekkor kezdődő nagy horderejű változásokat, az új városfejlesztési elképzeléseket Bárczy polgármester és csapata végezte el”. Ez csak akkor igaz, ha hozzátesszük: mindennek a töredékét sem tehették volna meg Fülepp egyetértése, mérhetetlen támogató háttérmunkája nélkül!
Amikor 1912-ben, a hírhedt „Véderővitában” a hét évvel korábbihoz hasonló krízis kezdett körvonalazódni, éppen letelt hatéves megbízatása. Megbuktatták a miniszterelnököt, véres összecsapások zajlottak városszerte a Tisza István politikáját ellenző tűntetők és a katonasággal megerősített rendőrség között. Ekkor úgy távozott, ahogy érkezett. Nem pártok, lobbik érdekeit képviselte, hanem a várost szolgálta: nem foglalhatott állást! Újraválasztása elől egy levélben tért ki, melyet távollétében(!) a főjegyző olvasott fel a fővárosi választásra egybegyűlt képviselőknek. Nem indokolt semmit, nem tett utalást sem előzményekre sem körülményekre, nem adott magyarázatot. Azt írta: „Tisztelettel bejelentem a mélyen tisztelt Közgyűlésnek, hogy a főpolgármesteri állástól megváltam. Ezzel a ténnyel befejeződött harmincöt évi közszolgálatom és megszakadt az a hivatali kapcsolat, amely engem tisztviselői minőségben a tisztelt Törvényhatósághoz fűzött.” Ketten szóltak hozzá: Márkus József (törvényhatósági bizottsági tagként) meghatóan méltatta érdemeit és Bárczy István (mint a közgyűlés elnöke) az „őt megillető állami nyugellátás életfogytiglani méltó kiegészítésére” tett javaslatot. A jegyzőkönyv árulkodik arról, hogy mindent szó nélkül elfogadtak, senki nem kérdezett semmit – más napirendi pontok következtek…
És mintha tényleg mindenből kiiratkozott volna – meg is feledkeztek róla, míg 1919. szeptember 17-én meg nem halt. Akkor a főváros saját halottjának nyilvánította, nyilvános ravatala zarándokhely lett a Ferencvárosi-templomban, ahonnan hamvait díszsírhelyre megrendült néma tömeg kísérte a Kerepesi-úti temetőbe. Példás, csendesen sikeres munkálkodása a boldog békeidők jelképének tűnhetett a letaglózott ország éppen román megszállást „élvező”, káoszba hulló városában.
„Csendes, finom, halkszavú igazi úriember” – emlékezett rá a pedig már akkor is pletykaéhes társasági sajtó. Gyakran hozzátették jellemzéséhez a főügyészként kiérdemelt ragadványnevét: „a legangolabb magyar”. S a névadásban legkevésbé sem a gúny vagy a megmosolygás talált szavakra. Az idők során közismertté vált puritánsága is tiszteletet parancsolt. (Hívta őt a sajtó a „rejtőzködő főpolgármester”-nek is, de ez a név nem találó: Fülepp sohasem rejtőzködött, egyszerűen nem igényelte, hogy látható legyen, hogy elöl legyen…) A Nagycsarnok mögé, az Erkel utcába még II. osztályú ügyészként költözött. Egy emeleti, háromszoba hallos, cselédszobás polgárlakás lakója maradt tiszti főügyészként, de főpolgármesterként is. Onnan járt, ha tehette gyalog, sétálva a nem túl messzi régi-, illetve korábban a „mégrégebbi” Városházára…
Egyetlen szenvedélye volt, ami legénykorától elmaradhatatlan része volt az életének: az evezés. Huszonöt éves, amikor a Nemzeti Hajós Egylet tagjai sorába lép, s ott is a közmunka útját járja (természetesen az aktív vadvízi életen túl): évtizedekig igazgatója, majd haláláig elnöke az egyletnek! Amikor városvezetőként fogadja és megnyitja a futballszövetségek elnökeinek 1909-es nagytalálkozóját, majd a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1911-es budapesti tanácskozását, avatott sportdiplomatának is bizonyul. A Sportlexikon, szó szerint: mint „a magyar (evezős)port felvirágoztatóját és nagy alakját tartja számon”.
Egyszóval, akár kultusza is lehetne – mégis szinte teljesen elfeledtük. Pedig például Negyedik Köztársaságunk első First Lady-je, Antall Józsefné (aki Fülepp Klárának született) büszke volt arra, hogy a derék főpolgár a nagyapja testvérének a fia (vagyis ő a másod-unokahúga)!
Képek
(Fent) A főpolgármester Izabella főhercegnőt és kíséretét fogadja (1907)
A Nemzeti Hajós Egylet úszóháza a Dunán, még Budán az 1870-es években, amikor a tagjuk lett a leendő főpolgármester
Fülepp Kálmán mellszobra síremlékén a Nemzeti Sírkertben (ifj. Vastagh György, 1931)
Hogy volt régen...?
