„Nagyapámnak itt volt valamikor a gyümölcsöse, a víz alatt még látszanak a tuskók. A természet azóta próbálja visszaszerezni, ami az övé.”
Juhász Mátéval a Tisza-tavon ülünk egy csónakban, kilógó fatörzs mellett siklunk el, körülöttünk nyílt víz, de alig egy-két méterrel lejjebb ott a vastagodó iszapréteg alatt az elárasztás előtti táj. A turistának a tó csak tó, de a helyi öregek még most is a régi földrajzi neveket használják: itt a régi Eger-Patak, ott a Földesúr hídja felett siklunk el.
Ötven éve itt még kaszálók voltak, a magaslatokon szántók és tanyák. Majd jött 1973, megépült a kiskörei víztározó, és az egész környéket elárasztották.
Máté egyszerre biológus és ökológiai halász. Éppen az egyik varsája felé tartunk, hogy begyűjtsük a törpeharcsákat – az invazív fajt speciális engedéllyel, szelektíven, hagyományos technikával halászhatja, annak ellenére, hogy öt éve betiltották az ilyen halászatot az egész országban. Ő majdnem szó szerint ebbe született bele: már az anyja hasában is jött halászni, hogy a tüzépről a háztáji szocialista barter keretében némi keszegért cserébe hamarabb kapják meg a cserepet. De vadászik is, ahogy vadász volt a nagyapja és az apja is. Zsákmányolónak mondja ezt a családi hagyományt, amit diplomával a zsebében is vinne tovább, csak egyre kevésbé hagyják ezt a jogszabályok.
Hogy volt régen...?
