Tudakozónk legfrissebb fejezetében a szelek szárnyán repülünk. Így megtudhatjuk: egy mondás, amiről azt gondolnánk, a felesleges erőlködéstől óvna minket, valójában emberfeletti teljesítmények előtt hajt fejet.

A világ egyik legelterjedtebb, félzsargon alapigazsága ez. Ki ne értené, még a legtávolabbi földrészeken is azonnal? De jól értjük-e? Első ránézésre nehéz elgondolni, mit lehet ezen félre-, vagy rosszul érteni. Hogy is volna tanácsos szél ellen köpni, vizelni, bármit csinálni, ha egyszer a szél azon nyomban visszahordja ránk, bármi volt is az „elpostázott küldemény”. Pedig egyáltalán nem erről van szó. Nem tilalomról, hanem előjogról. Fenntartás nélküli tiszteletet érdemlő kiváltságról. A forrás lassan több, mint négyszáz éves.

Eredeti és teljes változatában: „Csak annak van joga széllel szembe köpni, aki megkerülte mind a három fokot!” Matrózok ismerték el így maguknál különbnek azt, aki már körül hajózta mindhárom déli földrészt. Vagyis megkerülte a Horn-fokot, a Jóreménység-fokot és Tasmania déli csücskét, a Déli keleti-fokot. A mondás azt szögezi le: aki ennyivel tapasztaltabb, világlátottabb társainál, aki minden próbát kiállt már, az megszerezte a jogot, hogy társait, a többieket akár le is köpje. Értelmezhetjük persze enyhébben is: neki már nem kell mindenre ügyelnie, megengedhet magának némi figyelmetlenséget, hisz ő már megtette a magáét. Ügyeljenek, ugorjanak félre mások. De megállja a helyét, ha az elismerést, a (talán túlzó) csodálatot halljuk ki a mondásból: aki megkerülte a földet, talán már a fizika törvényein is túl jutott, arra vissza sem hullik, amit szél ellen küldött. Azon aligha fognak ilyen apróságok.

És hogy mikortól élhetett ez az engedelem? Mikor született ez a mondás? Nos, a három fok közül elsőnek Afrika déli szegletét kerülte meg a (majdnem)újkori európai ember. 1488-ban járt erre elsőként a portugál Bartolomeu Dias, aki „a viharok fokának” (Cabo das Tormentas) nevezte a helyet. Az utána érkező hollandok (a leendő búrok „előősei”) már mai nevén, Kaap de Goede Hoop-ként emlegették.
Siessünk gyorsan leszögezni: az Atlanti- és az Indiai óceán osztópontja, Afrika legdélibb földdarabja a „Tű-fok” – jó százötven kilométerre délkeletre fekszik a Jóreménység fokától! De hát szegény Dias itt fordulhatott végre keletre, s (nagyot tévedve) hihette, hogy túljutott a nehezén…
Másodikként Amerikán jutott túl a déli féltekét átölelő „hármasugrás”. „Ismét szárazföldet láttunk északnyugatra tőlünk, amely föld a Magellán-szorostól délre feküdt és egészen délre húzódott, hóval borított magas hegyek, amelyek egy hegyes fokban végződtek, ennek a Kaap Hoorn nevet adtuk” – jegyezte fel naplójába Willem Schouten kapitány 1616. január 29-én. A névadás a kapitány szülővárosának, a vállalkozás finanszírozójának, a németalföldi Hoorn városának (egyben kéttagú „flottája” vezérhajójának) örökítette meg a nevét.

Itt ismét pontosítani kell: Amerikát (délről) már egy évszázaddal korábban, 1520-ban megkerülte Ferdinand Magellán földkörüli útján. Az általa feltárt hajóút a kontinens és Tűzföld közötti közel 600 kilométeres, szűk, szinte állandóan viharos, gyakorlatilag hajózhatatlan sziklás csatorna. Ehhez képest Schouten „találmánya” az akadálymentes békés átkelés lehetőségét ígérte a Tűzföld „alatt”.

Innen a harmadik kerülés már csak 26 évet váratott magára. Abel Janszoon Tasman 1642. november 24-én pillantotta meg Tasmania nyugati partját, amelyet Anthony Van Diemen, Holland Kelet-India főkormányzója után Van Diemen-földnek nevezett el. A jóindulatú utókor azonban gyakorlatilag azonnal az ő nevével tartotta számon. Ausztrália legdélibb tartozéka, ez a békés-egzotikus sziget azóta Tasman-földje, Tasmania. (A kapitány decemberre túl jutott sziget-földje déli kiszögelésén is – amit helyzetéről és haladási irányáról fantáziadúsan South East Cape-nek, azaz Déli keleti-foknak nevezett el.)

Ezzel gyakorlatilag létre is jött a több mint kétszáz évig nemzetközi (vízi) főútnak számító „Clipper-út”. Ezen az ötödik földrészt nem oda-vissza, hanem az áramlások és szélrendszerek előnyeit kihasználva földkörül érték el, akik arra próbáltak szerencsét. És ez igen hamar nagyon is forgalmas hajóúttá vált. A század végére akár hetente (!!) elhaladt erre egy-egy akkor hatalmasnak számító, sokárbócos, még-több-vitorlás kereskedelmi hajó.
Szóval, a címben felvetett kérdéshez visszatérve: a 17. század derekától egyre többen járták a világtengereket, akik (valami holland-angol-portugál tengerész-eszperantó nyelven mondva) megengedhették maguknak, hogy széllel szemben…

Képek:

Fent: A „Clipper-Route”, a 17. század végétől az egyik legforgalmasabb kereskedelmi hajóút – kényszerűen megkerülte mind a három nevezetes fokot

Bartolomeu Dias (1450 – 1500) földfoglalásának jelet állít a leendő Jóreménység-fokán, 1488-ban

Abel Janszoon Tasman (1603 – 1659), aki Ausztráliát „bekapcsolta a világ vérkeringésébe”

Willem Cornelisz Schouten (1567 – 1625) kezében a nevezetes útját rögzítő térképvázlattal

Ossza meg a bejegyzést