Főpolgármestereinkről szóló sorozatunkban Bárczy István következik, akit nagyformátumú személyisége, vezetői rátermettsége, eredményei és hatása kétségtelenül kiemeli százötven év közel harminc választott városvezetője közül.

Ha kiállítanák Budapest (fő)polgármestereinek válogatott csapatát, majdnem bizonyos, hogy Bárczy Istvánt (1866 – 1943) illetné a csapatkapitány karszalaga. Nem volt annyira magával ragadó, mint Márkus, nem volt annyira munkamániás, mint Fülepp – lefegyverző mértéktartásával mégis túltett mind a kettőn. Egyes szakterületeket tekintve, nagyobb szaktudású is akadt nála, de az „egészet” áttekinteni és megragadni egyedülálló képességgel rendelkezett. Élt pártok támogatásával, használta a politikában rejlő felhajtóerőt, még alapított is pártot pályája késői szakaszán – de sosem volt pártember. Személyéből adódóan „eleve és természetesen” volt független. A szabadelvűek, a demokraták, a szabadkőművesek támogatták. Szabadkőműves volt maga is, a Pátria páholy tagja.

Várospolitikusként is nagyműveltségű, széles látókörű vezetőnek bizonyult. A községi önirányítás minden területén megújulást kezdeményezett – amit véghez is vitt, amíg tehette. Leginkább talán pedagógus volt, amolyan „generálisan értelmezett” népművelő.
Sikerének titkát kortársai abban látták, hogy „tudott bánni az emberekkel, kicsit hipnotizálta őket”. Telitalálattal választotta meg munkatársait: pártállástól, vallástól, származástól függetlenül és leginkább fiatalokat.

A 19. század derekának lázai elcsitultával kisebb menekülthullám is lezajlott Európában. Győztesek tért foglalni, vesztesek esélyt, szerencsét találni vándoroltak. A sokadszorra felosztott Lengyelország cárnak jutó része is útjára bocsátott egy sereg kényszerűen új hazát keresőt. Közéjük tartozott Gustav Smolensky (1825-1897) tanár, aki rövid felvidéki tanítóskodás után egy pesti főreál iskola franciatanára lett – már magyarosan írt német névvel: Sacher Gusztáv. Családot is alapított, felesége a nemes bárcziházi Bárczy család vagyontalan, dzsentri ágának leánya, Berta. Fiúk, Sacher Istvánként született Bárczy István, atyja iránti tiszteletből, csak annak halála után vette fel anyai családnevét – már a főváros tisztviselőjeként.)

Pesten tanult a piaristáknál, majd teológiát hallgatott Egerben. Kispap volt három évig. Végül mégis a jognál kötött ki a budapesti egyetemen. 1889-ben szerzett jog- és államtudományi doktorátust, és a főváros szolgálatába állt. Hivatalnoki karrierjével párhuzamosan sokáig oktatott is: közgazdaságtant és kereskedelmi jogot adott elő felsőkereskedelmi iskolákban. Közgazdaságtani ismeretek címmel alapvető tankönyvet is írt.

Gyorsan haladt előre a ranglétrán, 1901-re a közoktatási ügyosztály vezetője lett. Jelentős publikációi és készséges feladatvállalása révén már beosztotti idejében nagy munkák részese, kidolgozója lehetett. Ezek jórészben későbbi nagy eredményeit alapozták meg. Ilyen volt a főváros pénzügyeinek átfogó rendezése, a helyi adózás reformja, a népoktatás mondhatni megteremtése: egységes tanterv, korszerű tankönyvek, a szakfelügyeleti rendszer megteremtése, napközi otthonok, kisegítő iskolák létrehozása, a kisdedóvók általánossá tétele. Megalapította (és szerkesztette) az MTA Népművelés című szakmai és kulturális folyóiratát. Létrehozta a tanügyiek továbbképzését szolgáló Pedagógiai Szemináriumot. Új fővárosi törvény, a tisztviselők jogállása (fizetés, nyugdíj), a városháza ügymenete, a városrendezési irányelveinek megfogalmazása ügyében is kidolgozott (később végre is hajtott) javaslatot.

Szellemes, szórakoztató ember volt, igazi középpont. Szoros kapcsolatot tartó baráti köréhez tartozott Wekerle Sándor a sokszoros miniszterelnök, Vázsonyi Vilmos a liberálisok vezére, Szabó Ervin, Somogyi Béla, munkatársa Harrer Ferenc, Benedek Elek, Balázs Béla, Márffy Ödön, Kacsóh Pongrácz, a „Nyolcak” képzőművészei, Wildner Ödön szociológus és tarokk-pápa és aki még tehette. Esemény és megtiszteltetés volt vele lenni. A zene megszállottja, maga is kiváló zongorista, színház- és hangverseny-látogató. Jó táncos, született gavallér – közkedvelt és népszerű. (Nemhiába, az Országos Dalosszövetség elnöke, egy reprezentatív gyűjteményes daloskönyv szerkesztője, kiadója.) A munkakapcsolatokkal egybefolyó magánélete sokban segítette az emberek lefegyverzésében, meggyőzésében, mozgósításában.

Mikor Budapest évtizede polgármestere, Halmos János tragikusan alakuló élete okán lemondott, 1906-ban (nemsokkal Fülepp főpolgármesterré választását követően) őt választották polgármesterré. A három jelölt közötti titkos szavazáson Kun Gyula tanácsnok mellé 15-en álltak. Ám a másik konkurens kissé megszorította. Későbbi utódja, a működésével szintén korszakot jelölő Sipőcz László (ekkor árvaszéki elnök) 143 szavazatával szemben Bárczy 193 voksot kapott. Abszolút többséget! Az újdonatúj, alig negyven esztendős első polgárnak mindenekelőtt békét kellett teremtenie a szétzilált városvezetésben. De még aztán is „csak” a készülődés következett. Bárczy „Amíg városatya lettem” című memoárjában tanácsnoki éveit élete meghatározó időszakának – két polgármesteri ciklusát pedig élete fénykorának nevezi. Az utóbbi – szerinte – három részből állt. Az első két év felkészülés volt. Elsősorban pénzügyi szanálás, a nagyberuházások feltételeinek megteremtése. A második rész, a valódi alkotómunka: az eredményes városgazdálkodás és a modern várospolitika gyakorlása 1913-ig tartott. A harmadik, ötéves periódus kezdetét a háborús előkészületek miatti megtorpanás jelzi. Ezt a Világháború okozta, egyre mélyülő gazdasági, szociális és társadalmi válság kezelésének kényszerlépései követik. Amikor már a városteremtés eredményeit és sikereit megóvni, megőrizni is csak részben lehetett, nemhogy gyarapítani.

Bárczy dominanciájának első 8-10 évét szokás Budapest fénykorának, aranykorának nevezni. Ez a mindig divatos nosztalgián túl sem (teljesen) alaptalan. A felkészülésnek mondott két évben megduplázta a főváros vagyonát, bevételeit pedig hatszorosukra növelte! 1908-ra Budapest készen állt a „nagy ugrás”-ra! Ami aztán történt, kis túlzással, máig az a város váza, szerkezete, arca, lényege. A főpolgármesteri életmű halhatatlan része három pilléren nyugszik. Első talán a lakásépítés programja. A kor minőségét meghaladó városi bérlakások ezrei, a Wekerle-telep, a Százados-úti kolónia a művész-házakkal és a többi. Második a száznál több új modern, tágas, többtantermes elemi iskola, polgári iskola, kisdedóvó. A harmadik a „községesítés” véghezvitele és kiterjesztése. A közművek (áram, gáz, víz, csatorna, szemét) városi tulajdonba és kezelésbe vétele. Ezt kiegészítően az út- és vágányhálózat megsokszorozása, a városi közlekedés sajátüzemű biztosítása és fenntartása.
(folytatjuk)

Képek:

Fent: Dr. Bárczy István László hivatalos polgármesteri képe második megválasztásakor

Az elsüllyedt Titanic túlélőit a Cunard Line társaság Carpathia nevű személyszállító gőzöse mentette ki 1912 április 15-én éjjel. A híressé vált hajó legénységének „válogatotja” azon a nyáron Budapesten jótékonysági mérkőzést játszott az MTK pályáján, a hazaiak ellenében. A lelátón, balról Arthur Henry Rostron kapitány, dr. Lengyel Árpád a Carpathia hajóorvosa és Bárcczy István

A Nemzeti Sport 1906 június 24.-i számának címlapján az új polgármester, Bárczy István, mint atléta az 1887/8-as versenyévben – még végzős (bajusztalan) diák

Ossza meg a bejegyzést