Nem látták a fáktól az erdőt (No de kik, miért és mikortól?)

Olyan sokan voltak/vannak, akikre illik a mondás, hogy nehéz megtalálni az eredetét. Azért megpróbáljuk.

Elképzelni sem lehet egyszerűbbet a pontos és kimerítő válasznál: az abderiták. Ám, ha ezt ki akarjuk fejteni, utánajárnánk a válasz bővebb tartalmának, valóságos útvesztőben találjuk magunkat. Kezdjük ott, hogy „kik ők és merre van hazájuk”?

Kikre mondták tehát?

A kézenfekvő magyarázat – hogy egy Abdéra nevű város lakóira – nem vezet sehová. Ilyen település égen-földön sem található manapság. Az ókortörténet avatott ismerői siethetnek a segítségünkre mitológiai eredetre hivatkozva: maga Herkules alapított ilyen néven települést barátja, Abdérosz emlékére. Nem messze onnan, ahol a trákok földjén a Nesztosz folyó(cska) az Égei tengerbe ömlik. A valóságban ez az egyik első város-gyarmat volt, az ébredő görög világtól akkor még „messze északon”. S a telepet klazomenai Timiszéiusz hozta létre i. e. 656-ban, de az egy évszázadot sem ért meg. Felpusztították balkáni törzsi kalandozók – mindenféle fák meg erdők közreműködése nélkül.

Szóval se manapság, se eredetileg! Abdéra újjá-alapítói i. e. 544-ben perzsák elől menekülő teoszi görögök voltak. Ők „érdemelték ki” szólásunkat. (Hogy ezt a szálat se hagyjuk elvarratlanul, meg kell jegyeznünk, Abdéra még kétszer tűnt el nyomtalanul. Előbb Xerxész elvonultával, a makedon hódítás nyomán. Másodjára és végleg a török uralom idején, egy lázadás megtorlásaként. Manapság romjai nyomát sem könnyű felfedezni a tengerpart fövenyén, Ávdhira falu közelében.)

Miért is mondták?

Ez is egyszerűnek látszik, mégsem az. Abdéra lakóit, az abderitákat a kora ókorban spontán kialakult, nem kívánt hírnév övezte: a meggondolatlanság és a korlátoltság közmondásos képviselői lettek. Kisbetűvel írva, abdéritész, a hazájuk nevéből képzett jelző. Választékos beszédben máig nemzetközileg használt szó. A jelentése: korlátolt, ostoba. (Gondoljunk csak az angol-ír Connemara vagy a mi Rátótunk lakói sorsára a néphagyományban…) Az előítélet forrása, úgymond, ott rejtezik. hogy a perzsák elől messze menekülők oly elégedettek voltak saját előrelátásukkal, hogy a továbbiakban vaknak bizonyultak minden előjel, szomszéd tragédia, fenyegetés megszaporodtával szemben. Sokasodó megpróbáltatásaikat felszínesen igyekeztek orvosolni, nem látták be, hogy valamennyi mögött a hódítani kész perzsa uralkodó, Kürosz terve áll. Tétlenül bevárták a rájuk törő, városukba befészkelő hódítókat. Abdéra falai között ütötte fel főhadiszállását i. e. 513-ban Xerxész az ő görög háborúja során. Mégis, ez az indok gyenge lábakon áll. Az újjáalapított (mondjuk II.) Abdera az i. e. 6. század derekán hamar komoly tekintélyre tett szert. A harmadik leggazdagabb városa lett a hellén világnak. Forgalmas kikötője Athénnal, Spártával vetekedő jelentőséghez segítette. Elsősorban a gabonakereskedelem központja lett. Szellemi élete is virágzott ebben a rövid, de mégiscsak fénykorban. Olyan nagyságok vallhatták magukat „abdérai pólitának”, mint Démokritosz, Protagorász és Hekateusz. (Ez utóbbi, teljes nevén Abdérai Hekateusz története megér egy kis külön művelődéstörténeti elmélkedést. A legjelentősebb ókori gondolkodók sorában tartjuk számon – miközben egyetlen műve sem maradt ránk! De alig akad olyan kortársa, kései kollégája, aki ne hivatkozna rá, ne idézne tőle, ne méltatná megállapításait. Különösen az Aegyptica című, valamint a Hyperboreaiakról című történeti-néprajzi műveit méltatják korszakos jelentőségűnek. Ezeket a másodlagos forrásokat gyűjtötte egybe Felix Jacoby német filológus a 19. század végén. Ez a gyűjtemény ma Abdérai Hekateusz „életműve”.)

Egy szó, mint száz: nem tűnik kézenfekvőnek a korlátolt ostobaságot ráolvasni az abdéraiakra. Nem is tették ezt meg! A címbéli szállóigével – úgy tűnik – nem. Az antik görög irodalomban mindenesetre nem találni nyomát. A magyar szólások, szállóigék között Erdélyi Károly „Az Abderiták története” című könyvében, Pozsonyban, 1834-ben, a Landerer-nyomda kiadásában. (Igen, ez a Landerer ugyanaz a Landerer! Ám, ahogy mondani szokás, az egy másik történet…) Ebben a műben jellemzi így a számukra váratlan, ám előrelátható csapás alatt összeomló polgárok helyzetét: az erdőt a fáktól nem látták. (A könyv jószerivel észrevétlen maradt a reformkori szellemi pezsgés „nagy felhozatalában. A mondást azonban felkapta a „közszáj” – némileg megőrizve Erdélyi Károly emlékét. Mégsem neki köszönhetjük az erdőt eltakaró fákat! A kor műfordítási szokásai többnyire önálló műnek tekintették a másnyelvű változatot. (Egy-egy Petőfi- vagy Arany-összes lapjain is akad „vendégszöveg”, még ’X nyomán’ vagy ’Y után’ alcím nélkül is.) Erdélyi könyvén is csak egy zárójeles megjegyzés utal az eredetre: Wieland nyomán!

Tehát Christoph Martin Wieland (1733 – 1813), a német rokokó nagy költője, a német klasszicizmus elindítója a forrás. A ’Weimari nagy négyek’ legidősebbje, Herder, Goethe, Schiller társa. Neki sikerült verses regényében (Die Geschichte der Abderiten, Lipcse, 1774) ilyen képszerűen megragadnia a szűklátókörűség lényegét: nem látták a fáktól az erdőt. (Máig véglegesnek mondható magyar változatát Farkas Albert (1842 – 1915), a jelentős újságíró, közíró készítette el a Franklin Társulat számára, 1884-ben). Ez a változat már felkeltette a figyelmet. Mértékadó sikert mondhatott magáénak a „boldog békeidők millenniumi állóvízében”. Váratlan aktualitás költözött üzenete mögé, ahogy az az eredetivel is megesett, a Nagy Frigyes (1712 – 1786) utáni német pangás idején. Hegedűs Géza szavaival, Wieland abderitái a hiú, felvágós, sznob alakok mulatságos torzképei. Az olvasók nem is képzelték őket antik athéni vagy spártai figuráknak, sokkal inkább görög mezbe öltöztetett hamburgi kereskedőknek vagy frankfurti bankároknak.

Netán az (immár budapesti) korzón kötelezően spacírozó újgazdag szűklátókörű polgároknak.