Ne mánd, ne mánd a vereszt! – soha, de soha! / III. Egy kis halandzsa-panoptikum

Sorozatunk végén pedig bevezetjük az olvasót a legnagyobb halandzsák „szöveghű” magyar fordításainak csodás világába.

A halandzsával kapcsolatban semmi sem szentírás. Az előző rész végén ismertetett mellett, persze, léteznek más halandzsa-felosztások is. Például Molnár Bernadett a Szegedi Tudományegyetem közleményei sorában – Weöres Sándor Barbár dal című versét elemezve – egy négytagú halandzsa-családfát vázol fel. Az ő első két csoportja nagyjából megfelel az előbbi rendszerbélieknek. A harmadik halandzsa-alfaj nála szóban-mondatban értelmes. Értelmetlen viszont tartalmában. Leginkább az idő és a helyi prioritások múlandóságának köszönhetően. Példának Dante Isteni Színjátékát említi, melynek minden második szava lábjegyzetet igényel(ne): a benne említett nagyságokat, városállami aktualitásokat, helyi eseményeket annyira elmosta – többnyire már a korabeli – idő. A tanulmány negyediknek a más nyelveken létrejött, magyarul értelmetlenül átvett szavakat-szövegeket sorolja. Amilyen például a Szórakaténusz-mondóka.

Végül vegyünk szemügyre néhányat a halandzsa nemzetközi gyakorlatának gyöngyszemeiből. Bárhogy osztályozzuk a halandzsát, minden változatának öröknépszerű klasszikusa marad világszerte Christian Morgenstern.

Christian Otto Josef Wolfgang Morgenstern (1871 – 1914), német költő, író, műfordító. Saját és barátai szórakoztatására írt abszurd groteszkjei tették világhírűvé. Egy beteg, borúlátó, sikertelen ember sikeres öngyógyítási kísérletei! Ezek első kötete az életművének is címet adó, 1905-ös Akasztófadalok volt. Ebből idézünk:

A nagy Lalula

Kroklokvafci? Szemmelemmi!

Szejokronto - prafriplo:

bifci, bafci; hulalemmi:

kvaszti paszti po...

Lalu lalu lalu lalu la!

Hontraruru miromente

caszku cesz rü rü?

Entepente, lejolente

klekvapufci lü?

Lalu lalu lalu lalu la!

Szimarar kosz malcipempu

szilcucankukrej!

Marjomar dosz: kvempu lempu

Sziri szűri szej!

Lalu lalu lalu lalu la!

(Aki tud németül és fülében van a német eredeti fonetikája, meg fog lepődni, hogy mennyire „szöveghű” a fordítás! Egyik nagy, 20. századi költőnk, Jékely Zoltán (1913 – 1982) munkája.)

Charles Lutwidge Dodgson (1832 - 1898), angol író, költő, matematikus, anglikán pap és fényképész volt. Professzor Oxfordban. Írói álnevén Lewis Carroll! Alice alakjának halhatatlan megteremtője. Az Alice Tükörországban egy vers (dal?) betétje (angolul: Jabberwocky) két változatban is „magyarrá lett”:

A Gruffacsór

Nézsonra járt, nyalkás brigyók
turboltak, purrtak a zepén,
nyamlongott mind a pirityók,
bröftyent a mamsi plény.

„Kerüld a Gruffacsórt, fiam,
a foga tép, a karma metsz!
Ne járj, hol grémmadár csuhan
s a bőszhedt Gyilkanyessz!"

Kapta döfke kardját a smorc,
rég csűszte már a nyúf vadat -
megállt a vén plakány tövén
a tamtam-lomb alatt.

Állt felhergült eszmék között,
s ím Gruffacsór - a szeme láng -
hussongva és mortyogva jött
a kuszmadt fák iránt.

Egy! Kettő! Egy! Kettő! - csihant
a döfke penge nyisz-nyasza!
Metélte szét, kapta fejét
s diadalgott haza.

„Hát megölted a Gruffacsórt?
Keblemre, fürgeteg fiam!
Dicshedj soká! Hujhé, hurrá!"
s csuklantott boldogan.

Nézsonra járt, nyalkás brigyók
turboltak, purrtak a zepén,
nyamlongott mind a pirityók,
bröftyent a mamsi plény.

Ez Tótfalusi István (1936 – 2020) író, nyelvész, műfordító munkája.

A következő változat Weöres Sándor nyelvérzékét dicséri:

Szajkóhukky

Volt egy brillős, a csuszbugó
Gimbelt és gált távlengibe,
Minden mimicre purrogó,
Mómája ingibe.

„Vigyázz, jön Szajkóhukk, fiam!
Foga maró, karma furó!
Ügyelj, Csapcsip madár zuhan
S a brunkós Bromboló!"

Markában nyüsztő penge reng,
Elrágdos minden manxomot.
A tamtam-fánál megpihent,
Mély gondjába rogyott.

Állt fergető eszmék körén,
S jött Szajkóhukk, nézése láng,
Nagy káka-törzsek erdején
Bugyborékolva ráng.

Bal, jobb! Bal, jobb! És át meg át
Nyüsztő penge nyekdes, nyikol,
Fejét veszi, máris viszi,
S eldiadalogol.

„Szajkóhukk már nem él, fiam?
Karomba, lándzsás pöszöröm!
Dicsdús nap, ó! Jahé! Jahó!"
Csuklorkant az öröm.

Volt egy brillős, a csuszbugó
Gimbelt és gált távlengibe,
Minden mimicre purrogó,
Mómája ingibe.

Egyetlen, bármilyen szűkös halandzsaszemle sem állná meg a helyét az „Anyamester”, Karinthy Frigyes (1887 – 1938) nélkül. Most - tényleg csak mutatóba – négy kiragadott, örökbecsű ékkő. Előbb két vers. A szerző megjegyzése szerint, mindkettő csak részlet (sajnos az „egészleteket” nem hagyta ránk).

Doborza!

Huj, koszmabég, huj, kereki!
Vatykos csuhászok vereki!
Dengelegi!...
Ne mánd, ne mánd a vereszt!

Ez kuruc „eredeti”, Petőfi-ellánnal – az utolsó sor refrén, az egészben nyilván többször visszatér.

A következő egy francia chanson, az őszi elmúlás fölött borong:

Fájdala

A pő, ha engemély, kimár –
De mindegegy, ha vildagár...
... mert engemély minder bagúl,
Mint vélgaban a bégahúr!...

Nem érdektelen az alábbi, idegenek feje fölött nyilvánosan folytatott, kissé emelthangú „baráti beszélgetés” sem (egyben az értelmes szavak, helyes nyelvtan, tartalmi csúsztatás pompás példája):

„- Miért nem voltál ott a jegelésen?

- A csavarokat át kellett stimmelni.

- Persze, a negyedik felvonás végén. Mondtam a marhának, tegyen rá stemplit. Átvetted, kérlek, a csővizet?

- Nem, össze volt folyva. Ki kellett kefélni.

- Sürgönyözz a belügyminiszternek.

- Ha még nem késő.

- Még nem, most szerelik föl a szájkosarat az akácfákra, éppen arra jöttem. Különben hogy vagy?”

Utolsó Karinthy-példának egy ma is működő, aktuális, némileg politikai töltetű ’pszichohalandzsa’:

„Azonnal telefonáltam a rendőrségre.

- Halló! Rendőrség? Itt szekéberedétesz. Kérem azonnal küldjenek ide két csendőrt, mert a drégbedészeti főcsévést gyerepelés alatt idehivatász.

- Halló! Halló! Nem értjük! Tessék? Tessék? Tessék?

Hangosabban kiabáltam, türelmetlenül:

- Kérem, ne ugrassák az embert ilyen sürgős másziászásban. Azonnal két csendőrt, drégbedészeti térben.

- I... i... igenis, azonnal - dadogta valaki ijedten.

Negyedóra múlva két csendőr tisztelgett nálam, és parancsaimat várta.

Vagy úgy, mondtam. Akkor jó.

A két csendőrrel elmentem a hivatalba.

- Kérem - mondtam -, nagyon sietek, adjanak mellém lépsérző három, fel kell vonulni.

- Tessék? - mondta a hivatalnok.

- Na, kérem, ne bolondozzon - mondtam neki unatkozva -, nagyon téved, ha azt hiszi, hogy mége széd. Tessék nekem rendelkezésemre bocsátani bedevéreszemélagépádiszáda.

- Aaaa - mondta -, elég lesz nyolc?

- Elég lesz.

Csakhamar nyolc emberrel és két csendőrrel felvonultam a Rákóczi térre. Éppen népgyűlés volt.

- Éljen! Éljen! - ordította a tömeg fellelkesülve.

A hatás leírhatatlan volt. Mint a nép bajnokát, lerángattak az emelvényről, vállukra kaptak, és a két csendőrrel, a nyolc hivatalnokkal és az ujjongó tömeggel diadalmenetben vonultunk az egyetem felé.

- Egyetemi ifjúság! - bőgtem a nép hátán. - A zsarnokság mádaszémiféra mindenütt! Fel, fel, a közös, hazafias kiszédere méra!

- Fel, fel! - zengett lobogva az ifjúság.”

Nem maradhat ki e bemutatóból a talán legismertebb és legsikeresebb hazai halandzsa. Kálnoky László (1912 – 1985) ál-Shakespeare fordítása egyben a magas művészet igényével fellépő nem-igazán-tehetséges iparkodás paródiája is:

Henrik

Harmadik felvonás, tizenötödik szín

(Henrik király, Lord Downtar, Anyakirályné, tombárok, pálhahordozók)

DOWNTAR:
Felség, a franc föld künyső parlatán
elült a hadvasak zadorlata.
Bék ül hevély-csornáló Mars helyén;
s a nép, a tél-túl potnát, csart, sugát,
pohontyot vesztõ, nyögsanyarta nép
tallót subál, polyhót vet parlagon,
s ha pönty aszalva, surboly ha beért,
újpénz fejében vesterát lakik,
zengő pakád szavára jár hokornyást,
s dibározik Bonárdus innepén.
A franc király, ki – tudjuk – fő gyimót,
s hétért kitesz, még morcolánkodik,
Richárdot fölcihellve ellened,
ennhorjodat, míg téged elsümérel,
pihál, de csak kurtán s fonátosan.
Mert hosszú nótát a cölöpmadár –
hajósok tartják – ritka nap pityog.

HENRIK:
Csitándiságomat csotválja még
e purhonya, ez a pöhös nyagóg!
S Richárd, a nyekre? Hát ő? Mondsza csak!

DOWNTAR:
Csáp cselkesiddel sunnyog és butog
a Vérgonyasztón…

ANYAKIRÁLYNÉ:
A Vérgonyasztón? Ó, süh! Pém! Piha!
Szotykon vatyorgó, páhás veckelem!
Süly rá, ki vity-váty cselkesek közin
ennhorja ellen ily pórén pocáz!
Csorhózzék szik töpörré jonha, vetyke,
folyánk cihó duzzon rút harpocsán!
Ó, habkaságos, pátyos-szép nyoszolma,
hol monhóm szörnyt csüvöllött, süly reád!
Süly rátok, hónál hóbb, duzos gemellők,
miknek nedén a ded földemhedett!
Mert nincs ponyább, nincs csetvesebb, riháltabb,
még torzs pöhöndiek között se, mint
e csép, ki szét mandangolá a hont!

(elhónyál)

Zárja ezt a kis szemlét a minden bizonnyal legjobb és legelgondolkodtatóbb magyar halandzsa, Weöres Sándor (1913 – 1989) kis remekműve (szókészletének kódfejtés-szintű feltárásáról könyvet írtak, nyelvtanának működéséről doktori disszertáció készült):

Barbár dal (képzelt eredeti és képzelt fordítása)

Dzsá gulbe rár kicsere
áj ni musztasz emo
áj ni manküt vantasz emo
adde ni maruva bato! jaman!

Ole dzsuro nanni he
ole csilambo ábábi he
ole buglo iningi
lünlel dáji he! jaman!

Vá pudd shukomo ikede
vá jimla gulmo buglavi ele
vá leli gulmo ni dede
vá odda dzsárumo he! jaman!

***

Szél völgye farkas fészke
mért nem őriztél engem
mért nem segítettél engem
most nem nyomna kő! ajaj!

Könnyemmel mosdattalak
hajammal törölgettelek
véremmel itattalak
mindig szerettelek! ajaj!

Földed tüskét teremjen
tehened véres tejet adjon
asszonyod fiat ne adjon
édesapád eltemessen!

Maga a szerző egy vele készült beszélgetésben (Egyedül mindenkivel – Szépirodalmi Könyvkiadó) a halandzsa ügyében váratlanul véresen komolyra fordítja a szót:

„Újabban azzal kísérletezem, hogy a verseimben az értelmi elemek helyett inkább az ösztönvilág és az intuíció világa jusson érvényre. Az emberi értelmet az emberi butaság aránylag legmagasabb rendű formájának értékelem. Semmi szükségét sem látom annak, hogy a vers értelmes legyen. Legyen benne inkább olyan tűz és lendület, ami az értelmi elemek nélkül is megragadó. Ezt úgyis mondhatnánk, hogy az emberi nyelvet igyekszem egy angyali nyelvvel és angyali logikával felcserélni. Az ilyen versek ereje a hangulatban, szerkezetben, dinamikában, hangzásban rejlik; tartalma, értelme, mondanivalója megfoghatatlan, mégis létező, mint a muzsikáé: nem tudjuk pontosan, mit jelent, mégis felemel, átalakít.”