Ne mánd, ne mánd a vereszt! – soha, de soha! / II. Az őshalandzsa és a halandzsa irodalomtudománya

My dear Dzsenkó!/ Áj em itthagying Debrecent.../ Tiszteling and csókoling. Gondolnánk-e hogy két híresség levelezéséből idéztünk?

Legutóbb a halandzsa születéséről igyekeztünk számot adni, amiben annak „szülőatyja”, Karinthy Frigyes beszámolói siettek a segítségünkre. Ezúttal a halandzsa (elő)történetét, a komolyan vett halandzsa helyét a komolyan vett (irodalom)tudományban tekintenénk át – legalább nagy vonalakban. S a halandzsa praktikumába is betekintenénk futólag.

Akár törvényszerűnek is mondhatjuk, hogy mihelyst megszületik valami, nyomban kiderül (főleg a mindenkori bulvárlapokban): nem ott, nem úgy, nem akkor esett meg a nagy létrejövetel! Egyszóval, volt az már előbb is. Már ahogy azt a nemzeti előbbre valóság, az osztályöntudat vagy az egyszerű lokálpatriotizmus megkövetelte. Karinthyra is hamar rávertek úgy nyolc évszázadot: hisz minden magára valamit is adó filológusnak ismernie illett Bingeni Hildegárd hagyatékát! Hildegard von Bingen, Hildegardis Bingensis (1098 – 1179), a rupertsbergi kolostor vezetője és latinul író német misztikusa volt. Zeneszerző, természettudós – igazi polihisztor. No de mindenekelőtt a halandzsa világra-szabadítója! Az elmélyült tudása és látnoki tehetsége okán már kortársai által ’Germánia prófétanője’, a ’Rajnai Szibilla’ néven nevezett bencés apátnő életművének máig legismertebb része ugyanis egy ismeretlen betűkből formázott ismeretlen szavakat használó, ismeretlen nyelven írt kézirat!

Ezt még a 21. század (egyik) első magyarnyelvű lexikona (kegyeleti okból, hadd ne írjuk ki a nevét) is így nyugtázta: „Hildegardis von Bingen (1098–1179), a zseniális apátnő mindmáig megfejtetlen, 900 szóból álló Lingua ignota című halandzsa szójegyzéke.” De vegyük csak sorra e mondat „tényeit”. A ’Lingua ignota’ nem cím, hanem utólagos megnevezés. Latinul annyit tesz: ismeretlen nyelv. Nem 900 (ismeretlen nyelvű) szót tartalmaz, hanem 1011-et és azok (kimerítő, ismeretlen nyelven írt) szómagyarázatait. Szó sincs arról, hogy értelmetlen, egyszerű halandzsa lenne. Ráadásul egyáltalában nem megfejtetlen. (Utoljára egy Newman nevű brit nyelvész, egyháztörténész adta alapos és részletes magyarázó fordításukat 1987-ben!)

A szerző mindenesetre 2012 óta Bingeni Szent Hildegárd! XVI. Benedek pápa avatta szentté és egyháztanítóvá nyilvánította. Ekkortól ő a nyelvészek és az eszperantisták védszentje, amire igazolt két csodatétele mondhatni predesztinálta. Zárdamagányban, böjtölő áhítat során, isteni sugallatra tanult meg egymagában latinul, valamint megteremtve a világ legkorábbi mesterséges nyelvét kísérletet tett egy ideális és univerzális nyelv létrehozására.

És persze: „Tovább is van, mondjam még?” Még hogy Bingeni Hildegárdé volna az őshalandzsa?! Hát Arisztophanész (i.e. 445 – i.e. 385) egy kutya volna? Az ógörög (dráma)irodalom óriása, a szatíra/paródia műfajának egyenesen atyja időszámításunk előtt 405-ben Békák című művével nyerte Athénban a hagyományos drámaversenyt. E darab Dionüszosz alvilági útjáról szól, melyre a (drámai) ünnepek istene azért vállalkozik, hogy meglelje a hozzá és rendezvényeihez méltó tragédiaköltőt. Ez pompás alkalmat kerít a költőnek, hogy elődeit és kortársait, az ünnepeket, az ünneplőket és az ünnepeltetőket egyaránt tollhegyre tűzze. Amikor a vetélkedő győztesével (Aiszkhülosszal) hazafelé tart, a Holtak Folyóján, a Sztüxön átvezető útját békák (sokatmondó? gúnyos?) kórusa kíséri. Bátrabb antológia-szerkesztők ezt a darabrészletet gyakran önálló versként szerepeltetik. Pedig felületes néző az egészet hangutánzás, indulatnyögések, értelmetlen szavak zuhatagának is veheti. „Brekeke koax hoax”- emeli az istent és a halhatatlant a békaszó az égbe…

Bár feltehető, hogy a piramisok sírkamráinak falán is akad halandzsaszámba menő hieroglifa, azt azonban eddig nem bizonyították rá. (Valószínűleg nem hisznek a tudósok a szemüknek és görcsösen keresik a halálosan komoly megfejtéseket.) Momentán nincs tehát hitelesebb (és találóbb!) őshalandzsánk az aiszkhüloszinál…

Azóta is minden időnek megvannak a maga halandzsái. Ha más nem, hát a gyermekeknek szóló gügyögések, az emlékezet akaratlan szókeresései, a memoriterek hangzáserősítő sorolásai. Természetesen a „magyar” halandzsa sem előzménytelen. A műveletlen uraságok, a (rosszul tanuló) diákok hang(ulat)utánzó latin hablatyolása, a nemértett, félrehallott beszédek-nyelvek magyarítása közszájon forgott évszázadokon át. (Petőfi például így ír egy levelében barátjának, az első Shakespeare-fordításaiba éppen beleveszni látszó Arany Jánosnak: „My dear Dzsenkó!/ Áj em itthagying Debrecent.../ Tiszteling and csókoling.”)

Talán itt van már az ideje tudományoskodnunk egy kicsit. Az akadémiai magas tudomány tanácstalannak látszik az ügyben – legalábbis egy kicsinyég. Hogy műfaj volna a halandzsa – vagy „csak” a paródia része – vagy egyenesen azzal együtt a humoros-, mondjuk: „vígirodalom” egy al-elágazása? Nincs kanonizált, egységes álláspont. Hasonló a helyzet a halandzsa, mint önálló jelenség (diszciplína?!) megragadásával. A mégis idekalandozó szakértők (irodalomtörténészek, esztéták) közül a teljes elutasítást tanúsítókon túl, a legtöbben három, karakteresen önálló halandzsa-féleség, halandzsa-típus léte mellett törnek lándzsát.

Eszerint külön „művészi zagyvaságforma” a teljes egészében nemlétező, értelmetlen szavakból épülő vers, szöveg, közlés. (Ilyennek tartották sokáig – tévesen - Bingeni Hildegárd látomásait rögzítő iratait.)

Hasonlóan önálló halandzsa-mű az, melyben nem a szavak (legalább is nem a többségük) a szokatlan, az értelmetlen, hanem az azokat egybekötő rendet veszik semmibe, vagyis a nyelvtant és szabályait. (Ide tartoznak például a dadaista versek. Ahogy Tristan Tzara írta: az újságból kivágott és ’szelíden’ összerázott szavakból spontán létrejött /vers/sorok.)

Ennek a szemmel láthatóan strukturált felosztásnak a harmadik csoportjában a szavakkal és a nyelvtan szabályaival is (többnyire) rendben van minden – viszont a hely, az idő, a társadalmi beágyazottság „csúszik el”, lehetőleg mind a három. (Ahogy – sok más alkotás mellett – Boris Vian Tajtékos napok-jában. De ilyenek az eredetileg angol műfaj, a limerick darabjai is.)

(folytatjuk)