A halandzsa komolyabb dolog, mint gondolnánk. Karinthy Frigyes verséből idéztünk a címben!
A halandzsa nyitott könyvként áll előttünk. Mindent tudunk róla, intimitásoktól a legapróbb részletekig. És mindennek az ellenkezőjét is. Már ahogy az lenni szokott azokkal a dolgokkal, melyeknek története van.
Egy szó, mint száz, a halandzsát egy Lax nevű torokbeteg utazóügynök találta ki. A képekkel házaló kucséber előnyt kovácsolt a szükségből: amúgy is talányos beszédét teljesen érthetetlenné torzította. S e nemlétező szavakkal zsúfolt zuhataggal sózta rá kétes szignójú festményremekeit összezavart ügyfeleire. Történt mindez Budapesten, az első világháború előtti boldog békeidőben, a kávéházi élet mindennapjaiban. Ahogyan erről a mindent tudó, (fő)szereplő, Karinthy Frigyes beszámolt egy karcolatában. Az ő szavában pedig nincsen okunk kételkedni! Már csak azért sem, mert a halandzsát kitaláló vigécet viszont ő találta ki!
Egy másik, a halandzsa diadalmas útjáról beszámoló cikkében azt írja, hogy a New York kávéházban, a tízesévek elején hallotta a halandzsa nyelvet egy Lacha nevű, gégebajos képügynöktől. Lax – Lacha, torokbeteg – gégebajos: egyremegy, az eredetmonda a lényeg, az pedig változatlan.
(A teljesség kedvéért: egy harmadik helyen Karinthy arról anekdotázik, hogy akkor figyelt fel a hangbeteg házalóra, amikor az, sok más balek után, Molnár Ferenccel próbálkozott. Ám előző áldozataival ellentétben a Pál utcai fiúk szerzője azonnal vette a lapot és túlbeszélte, azaz túlhalandzsázta a próbálkozást. Egy negyedik emlékezésben az ügynök – itt Lachs – keresztnevét is elárulja. Ebben a változatban a zagyva, zavaros, elhadart szóözönt a félszélhámos zugárus butácska táncosnő barátnője szakítja így félbe: „Ne halandzsázzon itt nekem, Lajos!”)
Ezt a forrásgazdagságot és adatváltozatosságot Karinthy munkamódszere, hogy ne mondjuk „kéziratgazdálkodása” okozta. A mester mindig dolgozott, persze a saját értelmezése szerint. Járta ugyan a szerkesztőségeket, kávéházakat, de nem a kéziratait vitte, azokban nem is írt vagy korrigált (legfeljebb olykor az utóbbiakban). Leginkább azért rótta szakmabeli köreit, hogy bosszantsa Kosztolányit (és mindenkit!), hogy mindenre felfigyeljen, hogy bezsebelje az ájulatot és nagyrabecsülést. Hogy jelen legyen. Nagy betűvel JELEN! Kézirataival valójában titkára rendelkezett. (Évtizedig legendásan Grätzer József (1897 – 1945) a „Rejtvénykirály” töltötte be ezt a tisztséget. Ami bár szerződött, megbízásos munkaviszonynak indult, de hamar kötetlen, majdhogy baráti célirányos munkakapcsolattá vált. A cél pedig a pénzügyek kordában tartása volt! Szemérmetlenebbül szólva a pénzcsinálás. Ínség idején (gyakorlatilag folyamatosan) a Titkár úr letisztázott piszkozatokat, átcímzett régi munkákat, tematikusan újabb és újabb kupacokba gyűjtött kéziratokat – és mindent mindenhova elküldött. Így a Mester művei újra és újra megjárták Budapest mellett Újvidéktől Kolozsvárig, Kassától Bécsig a magyarnyelvű lapokat, feltűntek minden valamirevaló nyomdában. Többek között ezért nincs máig sem megbízható „Karinthy összes”. Akad olyan humoreszk-karcolat-novella, ami tucatnyi álruhás változatban vált ismertté a szerkesztők előtt. Ezek sorát szaporítja a Halandzsa (a Diadalmas halandzsa, a Nagybácsi és még vagy négy megjelenés, nem beszélve a továbbra is lappangókról).
Fontos, hogy a halandzsa nem Karinthy önkifejezésének mellékterméke, nem világlátásának járulékos tünete. Persze az is – de végig kisérti a Mester minden halandzsáját valami ijedt döbbenet: lehet, hogy ez véresen komoly! Később, az 1927-es „Mint vélgaban” című írásában ezen a fennköltebb nyomon haladva is emléket állított a halandzsa születésének: „Ezek a mai költők a szavakat, amikből verset írnak, készen kapták… mi a Nyelvet, a gondolkodás anyagát magunk teremtettük… Nekünk bizony kész fogalmaink se voltak. Miután a régieket elvetettük, mi előbb a szót alkottuk meg, s rábíztuk, hogy teljék meg tartalommal… fogalmunk se volt róla, és megszületett a halandzsa!” Itt datálni se mulasztja el e szellemi szeplőtelen fogantatást: 1910. tavasza. A helyszín változatlanul a New York „mélyvize”.
A halandzsa tehát, ha már világra jött, komoly dolognak született! Karinthy Ferenc, a mester fia, maga is író, sőt, nyelvész, élénken emlékszik, hogy apja így volt ezzel! Egy alkalommal, amikor Frigyes egy halandzsa-verssorát idézte: „a pő, ha engemély, kimár”, az elemző magyarázatban az ’engemély’ szót igeként kezelte. Apja nyomban szigorúan kikérte magának ezt. Nyilvánvalónak vette, hogy a magyar fül(!) számára már első hallásra ki kell domborodnia a kifejezés melléknévi mivoltának! Mert Karinthy halandzsája mindenekelőtt magyar halandzsa. És ez faktum!
Hogy mennyire? Arról is beszámol egy Kosztolányit (és talán még jobban saját magát) csipkedő, kifigurázó emlékezésében. Barátjával, határtalan lelkesültségükben közösen verset írnak, ráadásul hazafias, kuruc verset. Szépen alakul minden. A címe: „Doborza”, nagy lendülettel indul: „Huj, kuszmabég, / huj kereki! / Vatykos csuhászok, / vereki! / Dengelegi és így tovább töretlenül, amit csak emel a vissza-visszatérő refrén: „Ne mánd, ne mánd a vereszt!” Készen áll a nagy mű, a végső áttekintés, mintha némi bizonytalanságot látna társa vonásain. „Talán, jobban hangzana a ’vatykos’ helyett ’csetves’ vagy még inkább ’csetvelt’?...” Teljes a döbbenet! „Egy betűrímért odadobna mindent! És még ez hiszi magyar költőnek magát! Még hogy szóvarázsló! És nem érzi, hogy az germanizmus…” – köszönés nélkül hagyott faképnél, és nem láttam soha többé. Hogy melyikük melyik? Nem egészen világos. Szerencsére nem is az a lényeg, hanem a megviccelt nemzeti nekibuzdulás. Ami, ugyebár, sohasem vicc!
Képek:
Az elválaszthatatlanok – 1935, Nógrádverőcén
(Egy év múltán Kosztolányi halott. Utolsó találkozásukkor – emlékezik vissza később az özvegy, Harmos Ilona - Karinthy hosszan állt barátja kórházi ágya mellett, majd megsimogatta annak arcát, s azt mondta a beszédképtelen költőnek: Te csak halj meg nyugodtan, a többit bízd rám…)
Az elválaszthatatlanok – 1935, a Szerkesztő Úr jegyzi a Nagy Ember szavait
Az elválaszhatatlanok – 1929, egy balatoni hajókiránduláson
Maga a Tagbavágyer – Angelo felvétele, 1935
(Senki sem vonta kétségbe, hogy Karinthy a szellemi Magyarország első embere. A Tagbavágyer – ahogy önmagát szólíttatta. Az összes többiek csak Bévák voltak. A sok darizó mangár!)
