Egy mese a macskák és oroszlánok hollétéről – vagyis inkább arról, hogy szeretjük jól érezni magunkat.
Annak sok oka lehet. Legtalálóbb, ha összefoglalva úgy fogalmazunk: a korhelységtől, a kicsapongástól. De vegyük a dolgokat szép sorjában. „Az úgy volt, hogy…”
Szóval a középkor végére Nyugat-Európában szépen meggyökeresedett a céhek rendszere. A mindennapi béke-élet menetét nagyban meghatározta a céhes világ helyi állapota. Az iparosok és kereskedők ezen szakmai és érdekvédelmi szervezetei a 16. századra elérték, hogy felködlött tagjaik számára kiszolgáltatottságuk korlátozhatósága. Méltóságuk megőrzésének lehetősége. Szervezetük révén, akár szabadnapot is kiköthettek maguknak. Ezen belső ügyeiket intézték vagy egyszerűen csak ’semmit tettek’. Ugyanakkor a különféle szolgáltatásokat kínálók akkor kellett, hogy dolgozzanak, amikor alanyaik, a többi polgár (és persze mesterember-társaik is) ráért, vagyis nemdolgozott. Szabadidejük tehát aligha eshetett egybe a többiekével.
Hamar közelfogadottságot nyert a különböző vidékeken, hogy például a hétvégéket, (vallási)ünnepeket reggeltől estig végigdolgozó vendéglátók, borbélyok természetes pihenőnapja a hétfő legyen. Ez aztán kedvet csinált más szakmák mesterlegényeinek is. örömmel csatlakoztak a ’hétfőiekhez’.
A hétfői iparosünnep egy másik eredeztetése kevésbé történelem- (és szak)szerű, de igen meggyőzően hangzik. Eszerint a kelmefestők, kékfestők a ludasok a dologban. Az ő ciklusos munkavégzésük rendre tétlen várakozással zárul, amikor nem ők, hanem a festék ’dolgozik’. A napon, a szélben szárad az anyag, oxidálódik, kicsapódik a többnyire színtelen festék, és előhívódnak, rögzülnek a színek. Az ő igen népes céheik tehát anélkül, hogy kivívták volna rá a jogot, az istentől ajándékba kaptak egy-egy szabadnapot… Ez igen praktikus névmagyarázat lenne, hisz tekintettel a kékfestők népes céhére, egyúttal okát adná a ’kék’ jelző idekeveredésének. (Amit erősítendő még számtalan népi szólás, szóhasználat akad német, angol nyelvterületen. ’Kéket csinálni’ annyi, mint munkát kerülni, a ’kék’ nemes egyszerűséggel munkakerülőt (is) jelent a félalvilági zsargonban.)
Végül is egyre megy! Így vagy úgy, de jó ötszáz éve feltalálták az „Örökhétfőt”! És a halhatatlan érdemű Petri Gyurival ellentétben, nem a munkarabszolgaság, de éppen a munkakerülés reményében. (Az első magyar szamizdat kötet 1982-ben jelent meg. Ennek címadó verse az Örökhétfő. Egy minden illúziótól megfosztott reménytelen örökkévalóság nyomasztó látomása.)
Először a Vízkereszt utáni első hétfő szabad volta nyert polgárjogot. Ez az új év kezdete, a különféle tisztségviselők hadrendbe állítása, eskütétele – és természetesen az ehhez méltó evés-ivás napja lett. Pár évtized kellett csak, hogy az évnyitó hétfőt hónapnyitó társai kövessék. Végül az 1500-as évek derekára minden második hétfő a céhlegények, iparosok ünnepe lett Európa szerte. Helye válogatja, sok vidéken, főleg németföldön minden hétfő „az ipari munkaidő-fegyelemmel szembeni ellenállás egyik formájává vált” (hogy Engelstől idézzük a meghatározást).
És már meg is érkeztünk! A német nyelvterületről a kontinenst meghódító iparos-munkaszünet és az azzal járó evés-ivás, tivornya rendszerének neve is onnan került át más vidékekre: Blaumontag (szó szerint kékhétfő). Persze előbb-utóbb lefordították, saját nevet találtak rá. Így született a magyar ’korhelyhétfő’! Természetesen számtalan szótalálmány, megnevezés-javaslat, fordítás-értelmezés kísérlet társaságában: heverőnap, kékhétfő, korhelynap, Szent Heverdel napja…
Bárhogy is nevezték, a vasárnapi természetes lerészegedést kúráló, kiheverő idő szokás szerint sörözéssel telt. Gyomor ’talpra állító’ savanyú leves járt mellé. De ha valaki egyszerűen csak folytatta a vasárnapot, ki kötött volna belé?! A szakmabeliek, céhtársak együtt töltötték az időt. Az éjszakát is: hisz legtöbben vándorlegények lévén a szállásuk is közös volt. A vasárnapi ünneplés a céh épületében, kertjében folyt. A hétfői folytatás a város határában vagy valami szabadabb helyen. A 19. századra egyre inkább valamelyik erre szakosodott fogadóban, mulatóban, ivóban. Budán, a Márton-hegy lejtőin, az ottani szőlőtelepek tisztásai voltak a legkedveltebb korhelyhétfői gyülekezőhelyek.
Sokhelyen és többször tettek kísérletet a züllés melegágyának kimondott munkakerülés felszámolására. Bajorországban az 1700-as évek végén törvénybe foglalták a hétfői tivornyák tilalmát, ám a szigorú reglamának szinte soha nem sikerült az érvényre juttatása. A szokást lassanként a fejlődés küszöbölte ki. A céhek helyét mindjobban átvette a nagyipar. Megjelentek a hölgyek is (előbb-utóbb szintúgy iparszerűen) és oldódott, megszűnt a ’szakosodás’. Nem maradt hely a hangulatos középkori nosztalgiára. Teljesen mégsem szűnt meg. Még a földrészünket átrajzoló rendszerváltások nyomán is újraéledt. Az 1990-es évek Prágájában Hrabal és barátai látványosan megültek lehetőség szerint minden korhelyhétfőt! Teljesen nyitott asztaltársaságukban olykor megjelent az államfő, Vaclav Havel – sőt, egyszer annak vendége, Bill Clinton is!
Már csak a macskával maradtuk adósok. Nos, az emlegetett korhelyhétfőkre specializálódott mulatóhelyek – hogy messziről felismerhetők és hívogatók legyenek – viseltek „Kék” előnevet és a hozzávaló kék színű, golyós-viharlámpás cégért. Budán, ilyen volt az egyik első (ráadásul szó szerint!), nyugatról a városhatár mellett a csizmadiák enyhelye, a Kék Golyó fogadó. Északkeletről, keletről a város, Pest mellett a Két Kék Kecske, a Két oroszlán a Széna-piacon (a mai Kálvin tér) túl. És egy ugrásra az északi városhatárt is jelentő Váci-úttól (Madách tér), a Király utcában a Kék Macska!
Mennyi, de mennyi minden kíván magyarázatot az előbbi három mondatban! A rend (bizonyos szempontból) mindig megteremti önmagát. Így alakult, hogy az Oroszlánok a Hatvani kapu előterében csoportosultak (Arany-, Két-, Kék-). A Macskák pedig a Király utcában (Fekete-, Kék-, Tarka-, Vörös-). A ’macska’ név a párizsi előképek nyomán (lásd chat) korántsem a kabalaállat, hanem egyre inkább a (sok)mindenre kapható hölgyek jelenlétére utalt. A kék (és a színkód többi megnevezése), mint előtag, bár változatlanul a korhely, iparos szokásjogra hivatkozik, már egyre inkább csak alibi. Másként nem reméltek italmérési, s egyáltalán: működési engedélyt az egyre kétesebb hírű intézménynek.
Hogy pontosan hol is? Nem véletlen a körülírt házszám! A legtöbb helytörténész a „Király utca 15. alatti háromemeletes bérházba helyezi a Blaue Katze-t, Gundel Károly Király utca 10-et említ, több alkalmi kocsmatörténet szerint a 9-es házszám a helyes. Egy biztos: híres-hírhedt története külön (tündér??)mese.
Képek
A Kék Macska egyik vélt helyszíne: Király utca 9. Hogy kék volt-e, macska volt-e – ki tudja ma már?! De mindenképpen evős-ivós tivornyás vendégváróhely volt itt, már a 19. század derekától
A Kék Macska legvalószínűbb helyszíne: Király utca 15. Itt nyílt meg 1860-ban a Feistinger Dalcsarnok, a későbbi Kék Macska, bocsánat: Blaue Katze (merthogy német és jiddis nyelven folytak az előadások, zajlott az élet…)
A 15-ös ház százhatvan éves lépcsőháza: ezen át vezetett az út (mennybe-pokolba?!), azoknak, akik trágár kupléknál, evés-ivásnál többre vágytak
