A szólások már csak ilyenek: értjük, nem értjük, vagy éppen azt hisszük tévesen, hogy értjük. A legizgalmasabbak azonban a köz bölcsességei.
Bár már nemigen használatos, mégis sokan tudják: jómódot színlelni, úrhatnámkodni fedezet, vagyon nélkül. Ez áll O. Nagy Gábor szólásgyűjteményében. Lényegében azonosan az első kútfővel, Margalits Ede 1896-os hasonló magyarázatával: Rangjára rátartós, de nincsen hozzá vagyona. Van rang, de nincs mód. Mégis, ez a fejtés félrehallás! Szigligeti Ede (születési nevén Szathmáry József, 1814 – 1878) egy művéből származik. Onnan veszi át azóta mindenki. Pedig a szólás eredetileg Dugonics András szabadalma, jó nyolcvan évvel korábbról! Ráadásul a jelentése is más volt. Szigligeti vagy nem értette igazán a képesbeszéd árnyalatait, vagy csak felületesen átvette, amit talált. Az eredeti pap-szerző feledékeny emberre mondta a szentenciát, aki „bármint igyekszik semmit el nem feledni, annál többet elfelejt. A feledékeny kocsis felrakta a kocsira az ernyőt, a gyékényt az eső ellen, de elfelejtette otthon a kocsi kasát” (ami a szállított anyagok kihullását megakadályozná). Fenn az ernyő, nincsen kas eredetileg azt állítja: gondolunk a lényegtelenre, miközben megfeledkezünk arról, ami fontos.
Egy közszájon forgó ítélet, a népi bölcsesség egy példája és a története két évszázad sincs. Mégis milyen mozgalmas, mennyi mindenről árulkodik. Ne mondjunk le róla, kár lenne elfeledni. Hisz az irodalom legrégibb és legáltalánosabb műfaja az aforizma. De ez szélesebb megközelítésben is igaz. A tudományok, sőt, maga a kommunikáció kezdetei sincsenek ezzel másként. (Aforizma? Általános érvényű megállapítás, frappánsan előadva. Jeles mondás, szállóige, szólásmondás, közmondás, példabeszéd – ezer pontosnál pontosabb meghatározás, mégis ugyanazt megragadva, részben-egészben átfedve egymást. Az egyszerűség kedvéért érjük be most az aforizmával.) Szerző, írásbeliség sem tapad hozzá feltétlenül. A legtalálóbb aforizmák a köz bölcsességei. Ökölszabályok. A korai gondolkodók, a Szókratész előtti filozófusok, a még egységes tudomány és művészet szószólói aforisztikus formában hagyták ránk tanításaikat. Az első „valódi”, szinte mai aforizmagyűjteményt (szólás-antológiát) Rotterdami Erasmus (Desiderius Erasmus Rotherodamus 1466 – 1536) készítette. Nagyjában ez az első magyar aforizmakötet is. Ugyanis Baranyai Decsi János (1560 – 1601), a neves költő, református lelkész, történetíró, tanár nyomban kibővítette, átmagyarította (Bártfa, 1598).
A műfaj fénykora a felvilágosodás, a francia aforizma mestereinek tündöklése. Ma leginkább azt mondjuk rá: mém. Tehát – ahogy Richard Dawkins kultuszművéből (Az önző gén, 1976) megtudhattuk – az aforizma valójában „a kultúra feltételezett, másolható és másolódó alapegysége”. Amitől persze jottányit sem változott értékhordozó, kultúraformáló mivolta. Érdemes feltámasztanunk, megőriznünk – és csak gazdagabbak lehetnénk, ha mindennapi megszólalásaink eszköze maradhatna. Mert a közösségi tapasztalat és az egyéni villanások gyümölcsei egyként kincsek. Összességük mindannyiunkat gazdagító vagyon.
Aki erre elsőként felfigyelt a mi tájainkon, mint már szó volt róla, Baranyai Decsi Czimor János, akit a 16. század legtudósabb írójának mondtak. De igazi tudományt a jeles mondások kazlából Dugonics András (1740 – 1818) csinált. Egybegyűjtötte, kitisztázta, jegyzetekkel, magyarázatokkal világította meg eredetét, értelmét egy-egy bölcsességnek. Az áttekinthetőség végett a szólások értelme szerint igyekezett témacsoportokba osztani a 12.000 „példa beszédet”. Ő – eredetileg – származása okán nagy ember a horvát kultúra történetében is, bár egész életműve, a szakmai ártalom: kényszerű latin részeken túl, magyar. Ahogy leszögezte, „nincs a világon semmi a mit magyarul ki ne lehessen mondani csak ésszel, és tudománnyal forgolódgyon az ember”. (Ehhez is tartotta magát. Életműve sokkötetnyi matematikának szentelt részében nem is találtatik idegen szó – csak egyetlen egy: az összeg jelentésű „somma”. Vajon, éppen erre miért nem talált megoldást?) Szerzetes volt (piarista), író, egyetemi tanár. A matematika ma is használatos alapszókincse, magyarul, nagyrészt az ő nyelvújító munkáját dicséri. Költészetet, szónoklattant, majd matematikát tanított, előbb Nyitrán, aztán a Nagyszombati Egyetemen. Az univerzitással került Budára 1777-ben, ahol az intézmény rektora is lett. Ide vonatkozó alapvető munkája, a „Magyar példa beszédek és jeles mondások” Szegeden jelent meg, halála után, 1820-ban. (Megjegyzendő, hogy akkoriban példabeszéd alatt mást értettek még: képesbeszédet, jelképes szólást, valaminek a metaforikus kifejezését. Hozzáfűzve, hogy keleti származékok lévén, erre mi, magyarok, fokozottan fogékonyak és alkalmasak vagyunk.)
A már kialakult hagyományokon munkálkodva a következő korszakos (élet)mű Margalits Ede „Magyar közmondások és közmondásszerű szólások” című dolgozata Budapesten látott napvilágot, 1896-ban. A munka jelentőségét előre felismerve, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság teljes támogatásával. Margalits (1849 – 1940) bölcsészdoktor, egyetemi tanár, író szívügye a hagyományőrzés, a történeti örökség gondozása volt. Neki köszönhetjük az első valamirevaló horvát-magyar – magyar-horvát szótárunkat, ahogy a horvát és a szerb irodalom számos klasszikusának első hiteles fordításait. Tanárként előbb középiskolában magyart tanított, majd a budapesti egyetemen a horvát nyelv és irodalom tanára lett. Munkájában már mondhatni a modern filológia követelményei vezérlik, szövegkritikát, forráskutatást és szövegmagyarázatot végez. Gyűjteménye törzsanyagát is majd kétszeresére bővíti, több mint 20.000 „szárnyas szót” dolgoz fel.
Az eddig említettek (és oly sokan mások) pótolhatatlan munkáját (nem túlzás ezt mondani) O. Nagy Gábor (1915 – 1973) vezeti el a nyelvtudomány mai elvárásainak szintjére. A kiemelkedő nyelvész, tanár munkásságát a jelentéstan elméleti kérdéseit tisztázó dolgozatai mellett szótáríró tevékenysége fémjelezte. És természetesen főműve, a számtalan (bővített, javított, tökéletesített) kiadást megért „Magyar szólások és közmondások” (1966).
(Talán több apró bulvár adaléknál e kérdésben, hogy az utóbb kiemelt három magyar tudós nyelvész-híresség – egyaránt szláv gyökerű nemzettársunk. A szegedi délszlávok közül elszármazó Andrija Dugonić, a zagrebi-zágrábi születésű Margalić és az elejit a szlovák Gömör-vidéken tudó O. Nagy Gábor. Az utóbbi nevében az O. a család 1945 után nem használt felvidéki kisnemesi előnevét őrzi: Otrokocsi.)
Az irodalom, a kultúra és a kultúrhistória nagyot alkotó, önzetlen munkásai ők. Akik méltók figyelmünkre, megbecsülésünkre. Akikre a címben felvetett állítás egyáltalán nem vonatkozik – miként ezt, hála az ő munkájuknak, kideríthettük és megérthettük!
Képek
Akitől a mondást mindenki átvette, máig egyik legnépszerűbb színpadi szerzőnk, Szigligeti Ede (Morelli Gusztáv fametszete)
Aki először „öszveszedte és meg világosította”, a tudós pap, tanár és író, Dugonics András „királyi oktató”
Ahonnan a mondás valójában ered, Dugonics alapműve, a „Magyar példa beszédek és jeles mondások” (a hasonmásos kiadás címlapja)
Dr. Margalits Ede a millenniumi századforduló után (Herz Henrik felvétele)
A „Magyar közmondások és közmondásszerű szólások”, Margalits nagy műve 1896-os kiadásának címlapja
Az 55 éves O. Nagy Gábor, nemsokkal tragikus, autóbalesetben bekövetkezett halála előtt
O. Nagy összegző műve negyedik kiadásának borítója, Szántó Piroska munkája
