Amikor még értelmes-tartalmasan vitatkozhatott két eltérő nézőpontú és habitusú ellenlábas.
Platón (i. e. 427 – i. e. 347) az egyik legnagyobb hatású gondolkodó az ember történetében. Munkái nem csak a filozófia, az államelmélet, a társadalomtudomány kimagasló csúcsai, de irodalmi értékük is páratlan.
Szókratész tanítványa, Arisztotelész mestere volt. Iskolaalapító, akadémiateremtő. Alfred Whitehead szerint „a filozófia két és fél évezredes története nem több, mint egy sor Platónhoz fűzött lábjegyzet”.
Neve beszédes név. Többek között fennsíkot jelent, de az ókori görögök között az erős felsőtestű, szélesvállú férfi jelzője is volt. Gúnynév, becenév, ragadványnév – mindegy. A hamar kivívott hatalmas tekintély és általános tisztelet magától értetődően indokolta, hogy a természet egy fenséges jelenségéről kölcsönözze a nevét. Nem is így hívták eredetileg. Ismertté válása előtt az Arisztoklész nevet viselte (apja családja után).
Tartott előadásokat, ismertetett álláspontokat, de leginkább párbeszéd-formán igyekezett átadni tudását. Ha közönsége, tanítványai nem mondtak ellent (eléggé), hát kérdezett. Hagyatéka, írott munkái is eszerint alakultak: mai szóhasználattal irodalmi esszének mondható értekezések mellett zömében párbeszédek.
Árulkodó, hogy míg például ifjabb kortársa, Szinópéi Diogenész a cinikus filozófia nagyja volt, addig ő a platonizmust képviselte. Vagyis saját nézeteit hirdette! Míg mások iskolákba tömörültek, ő iskolát teremtett i. e. 385-ben. Akadémiát, a Múzsák ligetében, Athéntól néhány kilométerre. (Az iskolanév, a fogalommá előlépett ’Akadémia’ onnan ered, hogy a túlnyomóan szabadtéri esemény-helyszín az Akadémosz hérosznak szentelt erdős ligetben kapott helyet. Ott is működött majd ezer éven át, míg i. u. 529-ben I. Jusztiniánusz bizánci császár be nem tiltotta, szét nem kergette az egész athéni filozófiai iskolát. Természetesen vallási okokból!)
Platón a matematikát és a dialektikát, a módszeres és következetes gondolkodást annyira alapvetőnek tekintette, hogy Akadémiája bejáratára (a hagyomány szerint) kiíratta a tilalmat: „Senki be ne lépjen ide, aki nem ismeri a geometriát!” Itt hangzott el az a nevezetes előadása is, amikor az ’ember’ mibenlétét levezetve oda jutott, hogy az nem egyéb, mint „kétlábú tollatlan állat”! Vagyis semmi különös: egyszerű, egyenértékű tünemény az élet kínálatában. Amikor ez Szinópéi Diogenész (i. e. 412 – i. e. 323) fülébe jutott, a kisázsiai gondolkodót éktelen indulat fogta el. Kerített egy kakast (más források szerint egyszerű csirkét) és azt minden tolldíszétől megfosztotta. Majd a megkopasztott baromfival hadonászva csörtetett be Platón Akadémiájára. Azt kiáltozva hajította a tanítványok közé a szerencsétlen állatot: „Íme, Platón embere!”
Itt érdemes közbe vetni, hogy Platón jómódú mindennapjaiban gondosan tiszta, rendszerető, rendező életet élt. Határozott volt, de csendes. Teljes ellentéte a mezítlábas, harsány, télen-nyáron egy köpenyt viselő, robbanékony, megbotránkoztatást kereső Diogenésznek. Nem lettek barátok, mégsem váltak ellenségekké. Tisztelték és respektálták egymást. Jellemzi viszonyuk ambivalenciáját, hogy Platón látványos kollégáját az „őrjöngő Szókratész”-nek hívta. Általában feszülten ugyan, de értelmes-tartalmasan folyt az idealista Platón és a cinikus Diogenész között a szó. Egyik jelző sem takarta azt teljesen, amit a mai szóhasználat sugallana. Platón kétosztatú valóságában a másik oldalnak, az ideák világának a megismerése a cél. Kollégája viszont a teljes, a mindentől való függetlenség elérésére törekedett. aminek kulcsát az erényes életben, az anyagi javakról való lemondásban látta. A nevéhez társult cinikus toldalék azt jelzi, hogy nincs ellenére, ha (a szó ógörög alapjelentésének megfelelően) kutyának nevezik! Korinthoszban, az emlékére állított márványoszlop tetejéről is egy kutya figyeli a világot.
Visszatérve esetünkhöz, az inkriminált háziszárnyas közkézre kerülése tanítványai körében megakasztotta ugyan Platónt, de nem zökkentette ki igazán. Belátva, hogy definíciója kiigazításra szorul, így folytatta, a javított formulával: „az ember kétlábú, tollatlan, laposkörmű állat”!
Az eset általánosan ismert, lehetne anekdota is. Ám, ha több nem is, de a kiinduló meghatározás mostanra mindenképpen Platón műve. Már közvetlen kortársai számtalan változatban – vitatkozva vagy helyeselve – rá hivatkoznak, ha említik. Utóélete könyvtárnyi. Csak Platón teljes ránk maradt életművében nem akadni nyomára…
Utóiratként, a tollhiányban szenvedő, csekély lábszámos lényekről, mifelénk mindenképpen idekívánkozik még Arany János kesernyés „meghatározása”:
„EMBER - Plátó definitiója szerint tollatlan kétlábú állat. De mivel Diogenes megmutatta, hogy a koppasztott kakassal ezen definitióban osztozik, én másképen fogom definiálni.
1. Az ember ollyan valami – ami mozog, – de többnyire azért mozog, hogy embertársa ne mozoghasson.
2. Az ember ollyan valami – ami nem mozog: – mihelyt hermetice bezárják.
3. Az ember ollyan valami, mint a rongyos köpenyeg – keresztül jár rajta a levegő.
4. Az ember ollyan valami – amiből idővel még csak semmi sem lehet.
5. Az ember ollyan okos – aki gyönyörködik, ha bolond lehet.
6. Végre az ember ollyan állat, mely hol lenyesi, hol meghagyja a
szakállát.”
Képek
Platón mellszobra a vatikáni Pio Clementino múzeumban, sosemlátott-szélességű vállait (nyilván márványtakarékosságból) lemetszették
Szinópéi Digenész szaloniki emlékoszlopán, kezében legendás emberkereső lámpásával, lábánál a cinikusoknak névadó kutyával
Egy ritka, (majdnem) mosolygó Arany János Barabás Miklós metszetén
Alfred North Whitehead (1861 – 1947) a Platón-hívő matematikus, filozófus, a 20. századi gondolkodás meghatározó alakja
