A római számok velünk élnek, halhatatlannak bizonyultak – de az 1300-as évekig tartó mindennapi használatuk állandó barkácsolást igényelt.
Legutóbb megismerkedtünk a római számírás rendszerével. Körülírtuk, de nem mondtuk ki, milyen akadályt emel önmaga, működése elé egy hasonló szisztéma. Történetesen az ilyen szabály- és jelkészlet akaratlanul is zárt rendszert hoz létre. Elfogadása pillanatában megszületik benne a vele kifejezhető legnagyobb szám! Ami ugyebár abszurdum. Maga a képtelenség! De mégis van: 3999. Vagyis MMMCMXCIX!
Ez természetesen nem maradhatott ennyiben: nőtt a birodalom, nőttek a vagyonok, népesebbek lettek a seregek, általános összeírást, valami népszámlálás félét is elrendeltek. Olykor millión túlra is számlálni kellett – volna. ’Római módra’ oldották fel a feszültséget: első a hagyomány! Semmin sem változtattak, „csak” bevezették a többszörözést. A betű fölé húzott vízszintes vonal ezerszeres értéket jelölt (ez volt a vinculum). Ha egy betű két oldalán függőleges vonás állt, vagyis mondhatni zárójelbe tették azt, az százszorosra növelte az értékét! Tehát egy „házikóba helyezett” M (feje felett és két oldalán vonással) százmilliót képviselt! (Amivel persze még mindig megoldatlanul hagyták a rendszer felső „korlátoltságát”. De hol voltak akkor még Elon Muskok, Mészáros Lőrincek? Százezerszer ezer jószerivel elegendő volt mindenre. Be is érték ennyivel…)
Ennyi volna ezügyben a törvény, a tiszta beszéd – ám mint tudjuk, szinte senki sem beszél ’tisztán’. Tudatlanságból, lustaságból, véletlenül nincs, aki tévesztésbe ne esne. Az állami lét, a bürokrácia, a kegyelet, a képzőművészet, az építészet, az irodalom emlékei között szembe ötlően gyakori a szabálytalan római számírás. Legtöbbször az I, az X és a C négyszerezését engedik meg maguknak az elkövetők. Szép számmal akad, aki a kivonás tízszeres küszöbét, vagy csak egyszeri alkalmazhatóságát sérti meg (például IIM-nek írja a 998-at). A korai írásos emlékeket a középkor írástudói kisbetűkkel, mínuszkulákkal írták. Írásjel, nagybetű mind későbbi újítás. Ebből következik, hogy évszázadokon át elterjedt volt a kisbetűkkel jegyzett római szám: liii, úgymint 53, vagy iv 4-et jelölve.
Szóval, a rómaiak a számokkal is épphogy csak megbirkóztak. Nem ismertek, nem használtak műveleti jeleket. Leginkább azért, mert műveleteket sem ismertek. A számírás és főleg a számolvasás lényegében maga volt a véghez vitt összeadás (ahogy a kivonás is). Osztásra, szorzásra maradt a próbálkozás és a tekervényes köznyelvi körülírás. Magasabb műveletekről ne is essék szó. (A teljesség kedvéért említsük meg, hogy létezik egy mechanikusan végezhető, hosszadalmas grafikus eljárás kisebb, kétjegyű /64 x 65-ig/ római számok szorzására. De ez huszadik századi matematikai tréfa, nem ókori praktika.)
Nedves agyaglapon, homokban húzott, majd elsimított rovátkák segítették a rómaiakat a számolásban. És abakusznak mondható segédeszközök: a számjel-betűknek megfelelő hét tálka beléjük dobált kövekkel, földbe, talpazatba tűzött hét pálca a rájuk vethető csontgyűrűkkel. Bár fejszámolásra kényszerültek, mégsem űzték azt sem igazán. Egyszerűen általánosan ismeretlen volt a „technikája”. Aki fejben el tudott számtani műveleteket végezni, félelmet keltett. Egykettőre boszorkányos, alvilággal cimboráló hírbe keveredett. Így járt a legenda szerint első királyunknak koronát küldő II Szilveszter (938 – 1003, 999-től pápa) is. Rendkívüli matematikai képességei miatt azzal gyanúsították, hogy az ördöggel cimborál. Még kiátkozásának lehetősége (szükségessége?) is felmerült. (Csak két embert neveztek a történelem során „Fejszámoló pápának”: II. Szilvesztert és Neumann Jánost!)
Az európai műveltségben sokáig, egészen az 1300-as évekig egyeduralkodó volt a római számírás, számolás. Aztán feltűntek az arab számok, és a helyiérték rendszere mindent vitt. A római számoknak bealkonyult. De nem egészen!
Még az átmenet, a kettős használat idején vált a reneszánsz kedvelt fogásává, hogy úgynevezett kronogrammákat készítsenek. Könyvek borítójára, műalkotások alá, épületekre, emléktáblákra fogalmazott mondatok voltak ezek: fohászkodás, köszönet nyilvánítása, valami lényeges idézet, „örök bölcsesség”. E latin szövegekben a számot is jelölő hét betű előfordulásait nagyobbra készítették, de úgy, hogy azokat „összeolvasva” (tulajdonképpen itt tényleg összeadva) kiadják az odaillő, megörökítendőnek szánt dátumot! (Az egyik legnevezetesebb kronogramma a hugenották 1572-es párizsi lemészárlásáról, a Szent Bertalan éjszakájáról emlékezik meg. „LVtetIa Mater natos sVos DeVore VIt”, vagyis Lutetia anya felfalta szülötteit – amiből kiolvasható a szörnytett évszáma: L+V+I+M+V+D+V+V+I = 1572.) Hasonlókkal turistaként, régiségeket böngészve ma is szórakozva elbogarászhatunk. Mert a római számok – akár alkotójuk a büszke birodalom – mégiscsak halhatatlannak bizonyultak. Fontosságot sugalló eleganciájuk, érték és hagyományőrző megjelenésük ma is használatba szólítja ezt a rendszert. Uralkodók, pápák, olimpiák (netán Világháborúk) időbeli sorrendisége, általában könyvek, törvények, szervezetek nagyobb egységeinek sorszámozása, a dátumírás, a hónapok számozása - vagy éppen Budapest kerületeinek sorolása elképzelhetetlen lenne nélkülük.
Képek:
3 A Lébényi Szent Jakabnak szentelt monostortemplom kronogrammája
4 A leghíresebb magyar kronogramma a Mádéfalvi emléktábláján olvasható: SICVLICIDIVM (természetesen ’siculicidium’-nak olvasandó) – székelygyilkosság, az érintett betűk pedig összeadják: 1764
5 Születési dátum (2005 december 25), modern ékszeren – római számokkal
