Ahogy megszokhattuk, minden egy kicsit máshogy volt – de az igaz történet így is érdekes és tanulságos.
A reflex-válasz nyilván téves! Bár Damoklész kardja természetesen Damoklészé volt, ám „Damoklész Kardja” aligha. (Azt csak a nyelvtan birtokos ragja köti hozzá.) A hajszálon függő súlyos kard alatt lakomázni kényszeritett vendég csak a nevét adta a példatörténethez, fegyverét nem. A mennyezetről függő borotvaéles gyilok-szerszám a vendéglátó tulajdona volt. II. Dionüsziosz türannoszé, Szürakuszai uralkodójáé.
Már eddig se szeri, se száma mindannak, ami tisztázandó. Szereplőinkről ugyanis nemsokat tudunk. Azt is több helyütt rosszul. Itt van mindjárt a név! Feltehetően a népre utaló gyakori előtag, a demo vonzására, igen kedvelt változat a Demoklész – amiről le kell mondanunk. Hősünk, az erkölcsnemesítő tantörténet hőse Damoklész! A helyszín pedig Szirakúza, ókori görög nevének helyesírás szerinti (fonetikus) átiratában Szürakuszai – a mai olasz Siracusa. Fénykorában a Földközi-tenger legjelentősebb görög városa. Ciceró szerint a „legnagyobb hellén város, és mind közül a leggyönyörűbb”! Márpedig a szónoklás atyja ismerte, és jórészt be is járta az „ismert” világot! A legendás város szíve, egy egykori kis sziget, ma is világszám: a világörökség része. Időszámításunk előtt 734-ben (vagy egy évvel később?!) alapították korinthoszi telepesek. A kis városállam királysága csak látszólag szorult az egymásnak feszült pún és római birodalmak közé. Ügyesen és szerencsésen kormányozták, hamar komoly tekintélyre tett szert, és azt meg is tudta őrizni. Fénykorába halhatatlan kard-gazdánk édesatyja idején lépett.
Idősebb, vagy I. Dionüsziosz (i.e. 430 - i.e. 367) önjelölt fűzfapoéta, eredménytelen olimpiai játékos, de kiváló katona és páratlanul sikeres zsarnok volt. Jelentős, történelemformáló uralkodó. Ő, címe szerint Szürakuszai türannosza mentette meg a punoktól Szicíliát. Közel negyven évig tartó rémuralma idején lett állama türannisz – és itt ismét magyarázkodnunk kell.
A „zsarnokság” szó ógörög változata eredetileg az egyszemélyi uralom, a királyság szinonimája volt. Egy államforma megjelölésére szolgált. A történetírás atyja, Thuküdidész használta először a központi hatalom törvénytelen voltának megkülönböztetésére. A türannisz államberendezkedésében az egyeduralkodó nem a törvények, hagyományok és szokások szerint jutott hatalomra. Ő a türannosz. Arisztotelész i.e. 4. században kelt politikaelmélete szerint a türannosz hatalma, mai szóval: alkotmányellenes. Úgy áll elő, hogy egy kimagasló oligarcha politikusa (vagy ő maga) populizmusa révén, az alsóbb néprétegek (nem szavazók: szolgák, katonák) támogatásával magához ragadja a hatalmat.
A nagynevű elődöt i.e. 367-ben követte trónján II. Dionüsziosz. Apja türannosz mivoltából nem tudott, de nem is akart kibújni. Ám elődjével ellentétben, nemigen találni nyomát, hogy példátlan előjogaival bármi hasznosat igyekezett volna kezdeni. Nem róla írták, a Platón életét megörökítők jegyezték fel, hogy a nagy görög bölcselőt, ki többször és szívesem időzött Szürakuszaiban, egy alkalommal azért hívták, hogy az uralkodót ráébressze a hatalommal járó, istenekével vetekedő felelősségre. Hogy kimondatlanul ugyan, de a türannosz nevelője legyen. Nem csoda, hogy a lehetetlen feladatba még Platón bicskája is beletörött. II. Dionüsziosz nem tért meg az államügyekhez, nem hagyott fel kicsapongó életmódjával. Nos, ebben a „napirendben” szolgálta őt, mint „udvari ember”, mondjuk bizalmasaként, Damoklész. Egyszer oly hévvel dicsérte ura szerencséjét és örömökben való dúskálását, hogy az már önleleplező irigységnek látszott. Ekkor II. Dionüszosz átadta a trónon a helyét Damoklésznek, de a feje fölé egy lószőrszálon függő kihegyezett súlyos kardot lógatott. Így gyógyította ki kegyencét a vakságból, ki nem látta, mily törékeny is a hatalom árnyékában élvezett szerencse és boldogság. Nem érezte a felelősség mindig jelenlévő, ha látszólag nem is mutatkozó, halandó által el nem viselhető súlyát! Mindez az időszámításunk előtti negyedik században történt – igazából mégis csupán Marcus Tullius Cicero (i.e. 106 – i.e. 43) példázatából ismerjük: Tusculanae disputationes (Tusculanumi beszélgetések). Persze mások, később sokféleképpen másként is elmesélték a történetet.
Olyan apróságon most ne akadjunk fel, hogy Ciceró lószőrt említ, nem hajszálat – inkább döbbenjünk rá, hogy szó sincs nála tivornyáról, kicsapongásról. A hatalom, annak jelképe a tét: a trón! A felelősség kikerülhetetlen súlya, a bizonytalanság elviselhetetlensége. Persze Ciceró szépírónak is az antik irodalom jelese. Miért ne hagyhatott volna ránk egy remekbeszabott novellát a hatalom törékenysége, mulandósága és a velejáró emberpróbáló felelősség tárgyában?
Szóval, ha Damoklész az ő teremtménye, és ez a történet nem anekdota, nem lappangó népmesei motívum, akkor miért II. Dionüszioszé a kard, aki nem sok említésre méltót hagyott maga után, miért nem apjáé, I. Dionüszioszé inkább.
Mi tagadás, az ő kezébe jobban illene! Hozzá az állambölcseleti mélységeket feltáró tanulság is közelebb állna. Persze Cicerohoz még inkább…
Képek
Marcus Tullius Ciceró kortárs márvány mellszobra (a firenzei Uffizi képtárból)
Siracusa, Szicília gyöngyszeme, a kép közepén az egykori kis sziget, Szürakuszai belvárosa, ma a világörökség része
Plato (i.e. 427 – i.e. 347) hermája
Thuküdidész (i.e. 460? – i.e. 395?), a történetírás atyjának ókori szoborábrázolása
Tízdrahmás (emlék)pénzérme I. Dionüsziosz portréjával a punok feletti győzelme emlékére - természetesen türannosszá emelkedése utánról
