A poroszokról gondolja népnyelv, hogy ők a burkusok. És majdnem hogy így is van – de ettől még érdekes a történet.
A népek meséiben szinte mindig igazság rejtezik. Persze leginkább átvitt értelemben, többé-kevésbé. Mondjuk úgy: erkölcsileg. De igen gyakran szó szerint is. A Burkus-király sem kitalált személy, ráadásul meglehetősen rettegett is. Van – pontosabban: volt – miért számos mesénkben szoruló szívvel megemlegetni. Igazából kis ’b’-vel kellene írnunk: senkit sem hívtak így sohasem. A burkus szó ebben az összetételben jelző. A burkuskirály titulus a burkusok királyát illette meg, amig Burkusország létezett. Ha valaki ad a részletekre, 1618-tól a II. Világháború végéig (de facto, egészen pontosan és de jure 1947 február 25-ig). Ekkor mondta ki ugyanis a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, hogy „a porosz állam, a németországi militarizmus és a reakció megtestesítője, megszűnik létezni”! Mert Poroszország volt nekünk a burkusok országa. A saját magukra mondott, számunkra kiejthetetlen ’prussz’ (kemény gót sárfesz-esszel a végén, lásd scharfes s, eszett: ß, ss) magyarrá lágyított-dallamosított alakja: burkus. A Burkus-király tehát a porosz király kellett legyen, miszerint német volt az istenadta.
Nos, aki tudja(?), leginkább így tudja. És igaza is van – majdnem teljesen. Ám nézzük, miben sántít a dolog. Mindenekelőtt, hogy a burkus, vagyis a porosz német volna? Valójában se germán, se szláv! Nyolcszáz éve a poroszok még a Balti-tenger partján, a Visztula torkolatától keletre élő népcsoport voltak. tucatnyi balti nép társaságában, a lettekkel, litvánokkal együtt. A két nagy hódító közé szorulva. Az 1200-as években, amikor a keresztesek végleg kiszorultak Palesztinából, egy ispotályos rend, a betegek ápolására, ott alapított jámbor(??) Német Lovagrend ezt a vidéket választotta új hazául. Ide települtek. Aztán tűzzel-vassal fogadtatták el, szerettették meg magukat. Három évszázad kíméletlen és végeláthatatlan küzdelme folyamán előbb kereszténnyé, majd németté tették az őslakosokat. Magukat pedig, az immár komfortosan belakott új pátriájuk (földrajzi helye!) után poroszoknak mondták. De királyuk még akkor sem volt. A lovagrend hanyatlása végén világi állammá alakultak, hercegi család uralta (átmenetileg lengyel vazallus) államukat. Mikor nemsokára atyafiságuk kihalt, 1618-ban, távoli, brandenburgi német rokonaikra szállt a trón, a Hohenzollern családra. Ekkor született meg valójában német Poroszország, Brandenburg-Poroszország néven – a nagy német állam-kavarodásban őrgrófságként! Ez a perszonálunió egybefogta, kettős státus, a nevéhez híven, a valóságban a térképen is két jól elkülönült részből állt. A két országrész közrefogta, talán szemléletesebb úgy mondani: azok közé szorult Lengyelország tengermelléki tartománya. Ez évszázados, feloldhatatlan, világháborúba torkolló viszály forrása lett. (Az eredetileg német, kettős identitású Danzig, a mai lengyel Gdańsk városának sorsa torokszorító mementó! Az államérdek, a nacionalizmus, a nagyhatalmak hegemóniaharca semmire sincs tekintettel…)
Poroszország uralkodóját fél évszázad múltán a Birodalmi Gyűlésben már választófejedelemnek titulálták. Míg 1701-ben a soros választófejedelem I. Frigyes néven ki nem kiáltotta magát Poroszország királyává. Ezzel előállt a leendő német egység vezető és legnagyobb államalakulata, az egységes Német Birodalom jogelődje, a mai Német Szövetségi Köztársaság elődállama, Königreich Preußen! És innentől tényleg volt burkus-, azaz porosz király, de csak 180 évig! Mert az 1871-ben megalkotott német egység (töretlenül Hohenzollern és porosz) uralkodója már császári címet viselt! Maga az ország, mint láttuk, ha egyre formálisabban is, de még tovább élt hetvenöt évig. Aztán szó szerint szétszéledt, földjével-lakóival egyetemben. A Európa 21. századi vezető államában csak a volt brandenburgi részek illeszkednek. A valaha volt porosz vidék nagyrésze Lengyelországhoz tartozik. Keletporoszország szíve orosz exklávé, a ’Kalinyini terület’. Északi végvidéke, a Memel-vidék pedig Litvániához került. A német többségű népesség is tünékenynek mutatkozott (hála az 1945 utáni kíméletlen etnikai tisztogatásoknak). A valaha elnémetesedett poroszoknak ma már nem sok nyoma van. Utolérte őket ugyanaz a végzet, ami megteremtette őket: felmorzsolódtak a nacionalista türelmetlenség malmaiban. Kényszerűen lengyellé, litvánná, orosszá – (vissza)váltak…
A népmesei kötődés is utólagos szépítés, túlzás. A kortársi közbeszéd élő szava volt a burkus, nem tapadt hozzá semmi legenda- és igazságteremtő emelkedettség. Két évszázada az egyik legjelentősebb magyarnyelvű kéthetilap, a Bétsi Magyar Kurir híreinek javarészét „a’ burkus gránitzról” keltezte! Mert akkor éppen forrt a világ arrafelé: a soros lengyel szabadságharc, orosz cári invázió és így tovább. Az 1831 július 5-i számuk címlapszenzációját, az arany és ezüst (megszállt Lengyelországból való) kivitelének tilalmát például „a’ Burkus Status Ujság-ból” (a királyi Porosz Állami Közlönyből) idézi.
De térjünk még vissza név eredetéhez, hogy maga a burkus porosz is volna, meg nem is? Valóban a kettős államalakulat nevének magyaros ’elhallása’ az eredet. Csak nem porosz fél a névadó, hanem a társországrész, a brandenburgi. Vagyis nem a Preuß, hanem a Brandenburgisch. A burkus valójában brandenburgus. Nem porosz, hanem ma már berlininek mondható brandenburgi.
Végül kínálkozik némi félkeserű népmesei tanulság: a rettegett Burkus-király első áldozatai tehát maguk a burkusok voltak – meglehet, azért, mert nem volt a közelben egyetlen derék magyar népmesehős sem, hogy megmenthesse őket.
Képek:
A balti terület etnikai térképe a középkor vége előtt
Poroszország a két világháború között, 1918 - 1945. Piros színnel Kelet-Poroszország, Königsberg-i terület. Kékkel Brandenburg-Poroszország többi része, a Német Köztársaság, majd a Harmadik Birodalom legnagyobb államalakulata
