Az „igaz történeteken alapuló” filmek világában nem meglepőek a furcsaságok.
A válasz keresését kezdjük talán a kérdés körüljárásával. A mindenkit érintő, kataklizmaszerű események hősei kéretlen állnak elő, többnyire botcsinálta módon. Soraikban mindenféle sorstársunk megtalálható. Akad köztük mesélőkedvű is. Ők lesznek a sorsfordító történelmi idők első krónikásai. De, szükségmegoldásként, akár új műfajt is teremtenek, hogy nehogy bennük rekedjen a mondandó. Ha netán szavukat vették volna hallgatásra, titkok megőrzésére. Nekik köszönhető a klasszikus kalandregények újjáéledése, a filmvásznon, tévé képernyőjén is ívet húzó, modern thrillerek megszületése.
Előfutáruk és szálláscsinálójuk volt a 20. század angol irodalmának egyik legnagyobb alakja, William Somerset Maugham (1874 – 1965). Mint az I. Világháború sikeres pályát befutó hírszerzőtisztje kénytelen volt „világrahozni” Ashenden ügynök alakját, hogy sikeresen feldolgozhassa életútja titkosszolgálati szakaszának emlékeit és tapasztalatait. Egy világháborúval később hasonló (irodalmi) utat járt be Graham Greene (1914 – 1991). A szenvedélyes utazóként ismert világhíres író passziójának engedve teljesíthetett észrevétlenül komoly felderítői, kapcsolatteremtő, hírvivő-parancsközvetítő feladatokat.
Az önjogon sikeres írók háborús-hazafias szerepvállalásain túl, bőven akad példa a „közsorból való kiemelkedésre” is. Olykor a titkosszolgálatok, az elhárítás „egyszerű emberei”, a hivatásosak sem tudnak ellenállni az írás kényszerének. Elég Alistair MacLean (1922 – 1987), vagv John le Carré (1931 – 2020) nevét említenünk. Az előbbi a világháború kommandós hőskölteményeit örökítette meg sikerkönyveiben. Az utóbbi a hidegháború ember, hír és remény-csempészeinek állított emléket, akik a vasfüggöny ellenében a lehetetlent kísértették meg, gyakran az életük árán. (Kicsit tán tragikomikus adalék, hogy mindkettőjük irodalmi útra terelésében nagy szerepe volt Kim Philby-nek – egyszer így, egyszer úgy. A „Cambridge-i Ötök” vezéralakja, a szovjeteknek dolgozó brit kettősügynök atyailag javítgatta, segítette, támogatta az ifjú le Carré irodalmi szárnypróbálgatásait. MacLeant viszont a 20. század talán leghíresebb szuperkémjének Moszkvába-szökése dekonspirálta oly mértékben, hogy kénytelen volt feladni már több mint bizonyosan nem-titkos munkáját és „pályát kellett módosítania”.)
Ennek a mezőnynek lett a királya Ian Lancaster Fleming (1908 – 1964). Németországban folytatott tanulmányai után Svájcban lett tőzsdeügynök. A húszas évek jórészén újságírásból élt: szovjet-Oroszország formálódásának legizgalmasabb időszakában Moszkvából tudósította a brit lapokat. A háború közeledtét már tengerésztisztként élte meg, jelentős akciókat tervezett és vezetett a Royal Navy kémelhárításán. (Karakterteremtő részletek kölcsönződtek innen későbbi hőse megformálásához. A következetesen vodka-martinit kortyoló admirális, M vagy a kalapokat méterekről a fogasra vitorláztató, szerelmes titkárságvezetőnő, Moneypenny.)
A háború lezárultával hamar visszatalált az újságíráshoz, a tudósítói munkához – és 1952-ben meg is házasodott. Ez hozta a fordulatot életébe: nászútjukon, felesége bíztatására írta meg első regényét, a Casino Royale-t. És elképesztő sebességgel ütött be a világsiker, úgyhogy nem volt megállás! A következő szűk évtizedben, 1953 és 1961 között Bond tizenkét nagyregény és két novelláskötet főhőseként meghódította a világot. Egyszer s mindenkorra.
Ki is volt tehát „Bond…, James Bond”? M-hez és Moneypenny-hez hasonlóan legkevésbé sem a véletlen szülötte, még csak nem is az írói fantáziáé. Fleming még aktív szolgálata idejében, egy náci „jómadarakat” kézre kerítő akció fedőneveként használta először a Bond nevet. Félig-meddig szóviccként kölcsön véve egy ismert ornitológus „márkanevét”. (A harmincas években vált ugyanis (nagy)polgári körökben szabadidős passzióvá a birdwaching, a madármegfigyelés, amihez a neves tudós egy ismeretterjesztő alapművel járult hozzá. Az ő madárhatározója telitalálatosan egyesítette a tudományosság és a népszerűsítés szempontjait. Máig keresett kiadvány a nemzetközi könyvpiacon. A Birds of the West Indies című munkát 1936-ban adta ki a philadelphiai Természettudományi Akadémia, s a mű harmincegy kiadást ért meg a szerző életében.)
Kézenfekvő volt tehát, hogy az időközben íróvá felcsapott Fleming újra felfedezze a Bond-nevet nagystílű kalandor, ellenállhatatlan világfi, kőkemény szuperkém hőse számára. Miközben a névadó, az igazi James Bond (1900 – 1989) a 19. század úri utazó-felfedezők utóda, egy alapvető ornitológiai mű szerzőjeként érdemelte ki a majdnem teljes ismeretlenséget. Szó szerint jómadarakkal foglalkozott, s neki köszönheti a világ a „Nyugat-indiai, vadon élő madarak határozóját”. S mint ilyennek, még volt is némi köze a titkosszolgálatokhoz, hisz a kor felfedező utazóit mindig is mértékadó információforrásnak tekintette úgy a politika, ahogy a hadvezetés (gondoljunk csak a magyar Vámbéry Ármin vagy Almássy gróf némely kalandjára, akár az említett Green viselt dolgaira).
A szaktudomány szűkebb nyilvánosságán túl az Enciklopedia Britanica három tételben őrzi Bond munkásságának maradandó emlékét: a St. Vincent-szigeten honos kakaó-rigó faj (Turdus fumigatus bondi) és a Honduras partjai előtt fekvő Bahía-szigetek gyöngybagoly alfaja (Tyto alba bondi) az ő nevét viseli. Továbbá Bond-vonalnak nevezték el a Tobago és Grenada szigetei közt húzódó állatföldrajzi választóvonalat. Az ettől északra fekvő szigetek madárvilága észak-amerikai, a délre fekvőké pedig dél-amerikai eredetű.
Míg a 007-es az elit, a kiváltságosok mindennapjait élte, addig a madártan tudósa egészen más, külön világban élt. Csak 1960-ban értesült nevének kalandos kettős életéről – véletlenül egy újságcikkből. Igazából talán meg sem érintette a kérdés. A személyiségi jogok mai ’kivirágzása’ idején nyilvánvaló, de már maga Fleming is érezhette, hogy a kéretlen névkölcsönzés mégsem teljesen „kóser”. Két kísérletet is tett, hogy kedélyes belüggyé tegye a két Bond, a mesés és a valódi viszonyát. Nemsokkal halála előtt családostól ebédre hívta az eredetit, és a Csak kétszer élsz című Bond-sztori új kiadását dedikálta vendégének: „Az igazi James Bondnak, személyazonossága tolvajától. Ian Fleming 1964. február 5. (egy nagy nap!)” Mármint az első (és egyetlen) találkozásuk napja. Ha remélte is az író, nem következett folytatás. Még levélben megírta névválasztottja feleségének, mondjuk úgy: az eset saját verzióját. Sorait így zárta: „Viszonzásul csak azt tudom felajánlani James Bondnak, hogy korlátlanul használhatja az Ian Fleming nevet amilyen célból csak akarja. Egy napon a férje talán felfedez egy különösen borzasztó madárfajt, amelyet, ha sértő módon szeretne elnevezni, akkor nevezze csak el Ian Flemingről”.
Egy szó, mint száz: egy jómadarakat begyűjtő kommandósakciót egy ornitológusról elnevezni természetesnek tűnhetett a vállalkozás parancsnokának (netán magának Churchillnek?!). Ahogy magát kínálhatta az a megoldás is, hogy életműve kulcsszereplőjnek korábbi aktív élete legjelentősebb vállalkozása adjon nevet. Flemingben talán fel sem ötlött, hogy „személyiséglopást” követ el. Aztán pedig már ment minden a maga útján…
Képek
Ian Fleming, aki először maga bújt Bond bőrébe, hogy sikerre vihesse az e fedőnévvel jegyzett akciót
James Bond, az eredeti és sikerkönyve - sokadik kiadásának - borítója. Ezt a könyvet emeli le Pierce Brosnan havannai kapcsolata polcáról egy távcső kíséretében a 2002-es Halj meg máskor című sikerfilm kulcsjelenetében. A kötet a következő snittekben is vele van egy tengerparti bárban, ahol Bond először találkozik Halle Berry-vel, s azt állítja, madárlesen jár Kubában
John le Carré, A kém, aki bejött a hidegről, a hidegháború tanúságtevője
Alistair Maclean, a háborús kommandóakciók részese és krónikása
William Somerset Maugham az első világháború idején, amikor Ashenden volt
Graham Greene, a csendes amerikai, a szenvedélyes világutazó
Kim Philby, a brit titkosszolgálat, az MI6 Oroszországért felelős részlegének vezetője – a ’Cambridgei ötök’ vezetője mindvégig orosz kém
