Középkori liberalizmus: az inkvizíció érkeztéig békében élhettek együtt a Föld lapos, illetve gömbölyű voltában hívők.
A középkor a világot a Biblián át, de Arisztotelész szemével látta. A Biblia pedig a „Föld négy sarkát” említi. Ebből, s abból a tapasztalatból, hogy az ismert világot mindenfelől víz keríti, a folyók abba folynak, s a tengerek is „kifelé”, nyugatnak áramlanak, „logikusan” következik a világ sík volta, amiről a vizek egyszerűen lefolynak. Ahogy, mondjuk, egy vízbeesett deszkadarabról a rá felcsapó hullámok.
(Ez, közel kétezer évig, valóban megfelelt a tapasztalatnak. Az óceánok állandó nagy áramlásai, akár az egymásba kapcsolódó fogaskerekek, zárt világrendszert alkotnak. Az ókoriak, de még a középkoriak is, egésznek hitt ismert világuk szűkössége okán, egy kis részt tártak fel ebből csupán. Tengerészeik ezért a gall partok elől délnyugatnak induló, később egyenest nyugatnak tartó Egyenlítői-áramlatot tudták csak megfigyelni. A visszatérő ág, a brit szigetek „fölött” Skandináviába ütköző Golf-áramlat, kívül esett belátható világuk határain.)
Mindezzel szemben Arisztotelész (i. e. 384 – 322), már egy évezreddel korábban három bizonyítékot is talált a Föld gömbölyű voltára. Nem végzett ő ezügyben módszeres kutató vagy elemző munkálatokat – egyszerűen egyberakta elődei elméleteit és megállapításait, amit megtoldott a maga tapasztalataival.
Mindenekelőtt a tengerparti népek legismertebb kis csodája gondolkodtatta el: a kikötőhöz közeledő hajóknak legelőbb az árboccsúcsa tűnik fel a parton várakozóknak. Aztán maga az árboc és a vitorlázat. Csak legvégül, mondhatni partközelben emelkedik elő a hajótest a látóhatár „alól”.
A második tulajdonképpen egy sor megfigyelésből összevont általánosítás. Lényegében annyi, hogy nincs két pont a Föld felszínén, ahonnan egészen pontosan ugyanolyan eget látnánk magunk felett! Konkrétan is megragadva e jelenséget úgy találta, hogy (mai fogalmakkal és mértékegységekkel) észak felé haladva 110 kilométerenként 1 fokkal magasabban látjuk a Sarkcsillagot ugyanabban az időpontban. Ehhez hasonlóan megállapította azt is, hogy ha nyugatnak tartunk az égitestek ismétlődő pozícióinak (keltének, delelésének, nyugtának) időpontja változik. A tudomány mai nyelvén: a földrajzi hosszúságnak megfelelően. Vagyis 1 foknyi hosszúságváltozás 4 perc időeltolódást eredményez. Az utóbbi két megfigyelés a síknak vett Földfelszín mindkét főirányában úgy találja, hogy az görbül, ráadásul azonos mértékben! Minek következtében az északi(-déli) szélesség szerinti helyzetünk az égitestek delelésének magasságát, míg a nyugati(-keleti) hosszúság szerinti helyzetünk e delelés időpontját határozza meg. E második bizonyíték érdekes kiegészítése volt a nagy ókori gondolkodó számára, hogy számtalan olyan csillagot figyelt meg, melyeket Cipruson látott, Egyiptomban azonban már nem. (Maga Arisztotelész szűkebb értelemben a fenti gondolatmenettel tekintette bizonyítottnak a föld gömbölyű voltát…)
Az időszámításunk előtti negyedik század tudós filozófusa az idők során több Holdfogyatkozásnak is tanúja volt. Minden alkalommal úgy találta, hogy a Föld árnyéka a Holdon körív alakú. Megfigyelését könnyen általánosíthatta: Holdfogyatkozást a Föld minden pontjáról, ahogy a nap bármely szakában láthatunk. Mindegy, hogy a Föld melyik oldala néz éppen a Hold felé, ahogy az is, hogy a Földárnyék a Hold melyik tájára esik, annak éppen hányadrészét takarja el. A vetett árnyék határvonala minden esetben körív! Márpedig, ha egy test valamennyi vetülete kör, akkor annak gömbnek kell lennie! Ennyi volna Arisztotelész harmadik bizonyítéka, amit fel tudott hozni a Föld gömbalakja mellett.
Így állt tehát a helyzet több évszázadon, több mint egy ezredéven át. Egyfelől a Biblia apránként és lassan hódította meg a világot, másfelől Arisztotelész előbb feledésbe merült a szinte teljes antik műveltséggel egyetemben, s csak korlátozottan lelt újjászületésre a skolasztika világában. Ott viszont abszolút érvénnyel! Szerencsére a Biblia munkásai nemigen találták szembe magukat Arisztotelésszel, legfeljebb az annak nevében hangoztatott dogmákkal. És hasonlóan, Arisztotelész maroknyi híve jól elvolt a maga zárt körében, már csak kényszerűségből is.
De mégis! A Biblia maga volt az igazság, Arisztotelészhez pedig nem ért fel semmiféle kétely. És a találkozásuk pontjain a skolasztika rátalált az (egyik) igazi Gordiuszi csomójára!
A kínos helyzetet Szent Ágoston (354 – 430) oldotta fel a következő, önmagában tagadhatatlanul zseniális világképpel: a Föld valóban gömbölyű, de csak egy elenyészően kis gömb, mely a vizek hozzá képest hatalmas gömbjében úszik, túlnyomórészt elmerülve. Nem forog, de himbálódzik, ez okozza az évszakokat, az árapályt és egy csomó mindent még.
(Megjegyzendő, hogy ez idő tájt, az ókor és a középkor hosszú határán az egyház gondolkodói többé-kevésbé általánosan /el/ismerték a Föld gömb volta mellett érvelő tanokat, de ez a kérdés nemigen foglalkoztatta őket. Nem volt még inkvizíció, nem voltak még szigorú dogmák, melyek megsértését halállal fenyegették volna. Alapjában az egyik legjelentősebb egyházatya, Hippói Szent Ágoston – ha úgy tetszik: Augustinus – sem volt „laposföldhívő”.)
Íme a csoda: mindenkinek igaza van. A vizek, ahogy a Teremtés Könyvében, elváltanak a szárazföldektől. A Földből pedig ami a víz fölé emelkedik, az egy tényleg síknak mondhatóan lapos, gömbfelszín-darab. És ha akarjuk még sarkai is vannak, ahol a Föld az őt hordozó vízzel határos. A végső pont, ameddig egy félsziget belemerészkedik az előtte homályba vesző ismeretlenbe.
Képek
1 Arisztotelész harmadik bizonyítéka a Föld gömb voltára: egy Holdfogyatkozás egymásra fényképezett fázisai. Ezeken a körívet formázó árnyékkontúr az árnyékvető Föld gömbalakjáról tanúskodik
2 Hippói Szent Ágoston, a nagy egyháztanító egy 16. századi ábrázolása
3 Arisztotelész életében készült portrészobra ma, a párizsi Louvre gyűjteményében
