Hogyan kell zabot hegyezni?

Szép történet arról, hogy a zabhegyezés azért mégiscsak értelmesebb tevékenység, mint homokot kötözni, vagy ecetet darálni. Spoiler: nem sokkal.

Kezdjük talán a szólásmondással! „Kukutyinban zabot hegyezni”, vagy: „Elmehetsz Kukutyinba, zabot hegyezni!” a leghasználatosabb változat. Nem tartozik a „nagymúltú” szólások közé. Dugonics András (Magyar példabeszédek és jeles mondások, 1820) még nem ismeri, de a századvégen Margalits Ede (Magyar közmondások és közmondásszerű szólások) már igen. Mikszáth a millennium után használja is. Hármas jelentése jól kiegészíti egymást, jól összeáll belőle a balekság, a biztos nevetségessé válás. Egyrészt haszontalan, értelmetlen, felesleges, olykor egyenesen lehetetlen munkát, foglalatoskodást jelent. Másrészt a kitérés, az elterelés, a mellébeszéd igen jólsikerült panelmondata. Elhallgatja és álcázza valódi szándékunkat. Harmadrészt a semmibevétel, az elküldés, a kiutasítás, sőt, a lekezelés enyhébb formája. Az „eriggy a…” „menj a…” kezdetű címeres trágárságok szelídített változata. Később ezekhez járult még a semmittevés, az önleépítő áltevékenység érzékeltetése.

Mondásunk története, tehát, nemigen utal a szakmailag korrekt zabhegyezés mikéntjére. Szerencsére a história segítségére siet az ezredéves idők kedvvel áradó anekdota termése. Egy ilyen kissé kárörvendő, tanulságkereső történet Szeged és Makó közé vezet, a Maros árterére. A bárói rangot nyert Gerliczy család Deszk község itt elnyúló határában kastély-rezidenciát, templomot, gazdasági épületeket teremtett a 19. század derekára. A Gerliczy-kastély a község ékessége, Kukutyin-puszta pedig a birtok szíve lett. Az ottani földeket gyakran súlytotta árhullámaival az izgága vízjárású Maros. Ezért leginkább kevésbé igényes zabot vetettek arrafelé. S ha jött a folyó látogatóba, jöhetett a zabhegyezés: a kármentés, a kényszeraratás. Ez már fényt derít a zabhegyezés mibenlétére, sőt, még arra is választ kapunk, hogy miért éppen Kukutyin?

Mert ha hiszik, ha nem, a zabhegyezés értelmes emberi tevékenység! Bár nem a különösen gazdaságosak közül való, s végképp nem az átgondolt tervezés, az emberi előrelátás terméke. Mindenekelőtt ne a termésre, a zabszemre gondoljanak! Az túl apró és elég hegyes magától is. Különben is nehéz lenne belátni, mi akadna egy-egy szemen faragni való? Nem úgy a növény egésze, s főleg annak „hegye”, a termés. Ami áradás idején, vagy a talajvíz felbuzgásakor a hullámok fölé emelkedik (jobb esetben). Ilyenkor sajkán, ladikon beeveznek a gabonaföldre és amit lehet mentenek a menthetőből. Kézzel sarlóval tépik-szaggatják le egyenként a növény hegyét, az értékes kalászokat, már ami kilátszik a vízből. Ez a zabhegyezés! Akadt olyan hely a környéken, ahol célszerszám is készült erre a tevékenységre! A gyalázka. Ez amolyan óriásian túlméretezett horgolótű, sarló-bicska, tenyérbe simuló nagyobb kunkori-görbe kés. (Szép példája ez annak, hogy az eszetlenséget hajlamosak vagyunk lehetőség szerint komfortosabbá tenni – ahelyett, hogy kijavítanánk…)

Hozzájárult a szólás kipellengérező, pejoratív hangzásának kialakulásához, hogy a tevékenységet (mármint a zabhegyezést) általában öregek, munkaképtelenek, serdületlen gyermekek végezték. Az uraság ugyanis másokat nemigen mozgósíthatott. A munkabíró felnőttek, legtöbben még a nők is, rég elszegődtek az Alföldre idénymunkára.

Nem elég tehát, hogy zabhegyezéskor nevetséges tevékenység folyt a határban, ráadásul valami szedett-vedett gyülevész had hajtotta azt végre ímmel-ámmal.

Persze mindezt úgy is elő lehet adni, hogy a vízjárással, termőföldi adottságokkal mit sem törődő földbirtokos hanyagsága ellenére a magyar föld leleményes parasztsága sikeresen megmentette a termést … Akadt is ilyen jelentés-magyarázat. természetesen a dolgozó nép (ön)uralmának fénykorában, az ötvenes évek elején. De komolyan, a valódi tudomány tükrében is változott kissé a szólás értékelése. Közmondásaink mindentudója, a közelmúlt nagy nyelvésze, O. Nagy Gábor (Magyar szólások és közmondások, 1966) nem értett egyet az előbbi eredet-magyarázattal. Szerinte előbb volt a szólás, aztán a mesés „tényszerűsítés”. Jóval a nyelvújítás előttiek a felesleges, nevetséges lehetetlen áltevékenységekkel játszó olyan szólások, szókapcsolatok, mint a „jeget aszalni”, az „ecetet darálni”, vagy a „homokot kötözni”. Ezek közé tartozott a „zabot hegyezni is”. A kiegyezés utáni „boldog békeidők” kedélyes anekdotázó urambátyámsága „nevesítette” csak a megszólítottakat. Így küldünk immár másfél száz éve Kukutyinba – minden arra érdemest – zabot hegyezni! (Hogy magának Kukutyinnak a neve hová ágazik? Erre talán a törökvilág nyugtával idetelepített szerb és horvát jobbágyok nyelve deríthet fényt. A kettős folyamzug legáltalánosabb vadnövénye – nyomokban még a ma is – a bürök. Mindkét délszláv szomszédunk nyelvén „kukuta”…)

Végezetül valljuk be, az idők folyamán Kukutyin is megváltozott. Még a 19. században a Gerliczy-birtok földjén az odatelepülő zsellérek új falut alakítottak. Az éppen akkor a bárói címet viselő földesúri családtagról Ferencszállásnak nevezték azt. Ma ennek a településnek a külterülete az egykori Kukutyin-puszta. A vízrendezés is sikerrel lezajlott, s egyre ritkábbak az árvizek. Zabot se nagyon vet már senki a vidéken. Ám Ferencszállás címere a jövő számára is őrzi a hullám tetején a sajkát, mellette az egykori ár fölé nyúló kalászokat. A zabhegyezést igénylő nevezetes tényállást.