Gót, gótika, gótikus, gótbetűs

A népek nagy vándorlásakor a gótok vélhetőleg túltolták az erőszakot. Erős kezdés után ki is íródtak a történelemből, és a gótika szépsége sem őket dicsőíti.

Mondókának is elmenne a címbéli felsorolás, de most inkább azt szeretné érzékeltetni, hogy valami kissé ködös területre tartunk. Hiába ismerjük mindegyik szót kisiskolás korunk óta, ám tartalmuk, jelentésük – ha komolyabba kerülnek terítékre – kisiklik a kezünkből.

Haladjunk hát szép sorban, az elejétől: kik is (voltak) a gótok? Hol éltek, milyen nyelven beszéltek? Nos, a gótok germánok voltak. A viszonylag közismert felosztás szerint az északi germánok Skandináviát lakják, s a skandináv nyelveket beszélték és beszélik ma is. A déli germánok pedig az angolok, a németek és a hollandok, a hozzájuk tartozó nyelvekkel egyetemben. A gótok pedig, mintha az előbbiekből kimaradtak volna – azért, mert ők a nép- és nyelvcsalád, azóta nagyjában elenyészett keleti ágát képviselték. Szülőföldjük, őshazájuk a mai délkeleti Svédország. Ottlétük bizonyságát számtalan tárgyi emlék, elnevezés őrzi. Elég Göteborg városára vagy a legnagyobb svéd szigetre, Gotlandra hivatkozni. Amikor a (nem gazdálkodó) népeknek mehetnékje támadt, amikor hatás-területeik összeértek, s már csak egymás rovására tudtak volna terjeszkedni, előbb-utóbb nekiindultak. Rabolni, hódítani, megélhetést szerezni. Az északiak többsége a tengeren. A gótok a szárazföldi vándorutat választották, a kontinens belsején keresztül. A kereszténység megjelenése idejen nekivágtak – a lengyel alföldön át, talán görög földre. Valószínűleg a kisebb ellenállást keresve a Római Birodalom későbbi szakadásvonala mentén. A Balkán előterében megtorpasztotta őket keletről a népvándorlás első hulláma, a hunok. Kénytelenek voltak kitérni, s ekkortól már ők is keletről szabadultak Európára. De már kétfelé mentek. A keleti gótoknak (vagy osztrogótoknak) nevezett nagyobb részük Róma irányába tartott. Ők nagy ívet húztak, mondhatni történelmet csináltak. Kimagasló vezérük, a később Nagy-nak nevezett Theodorik (Theuderik néven is ismert) (454 – 526) keleti gót királyságot alapított Ravennában. Lényegében ötvenkétéves uralkodása alatt ő számolta fel az antik világot, a Római birodalmat. Utána már csak Bizáncról beszélhetünk. Nagy Theodorikra emlékezve szól úgy a mondás (amit Passuth László emlékezetes regényének címéül is választott): Ravennában temették Rómát!

A többiek, a maradék – vizigótoknak nevezték őket – a fél világot bejárva, hatalmas kerülőkkel Gallia déli részéig, a Pireneusok lábáig jutott. Előbb ők is királyságot alapítottak, majd az ötszázas évek derekán hódítóként átkeltek a hegyeken, és hatalmuk alá vonták Ibéria nagyrészét. Ez a zűrzavaros évszázad gyöngítette meg annyira a félsziget közösségeit, hogy 711-ben ne tudjanak ellenállni a mór inváziónak. De ez és a következő századok érlelték egybe az ibér-vizigót vegyes népességet, hogy megkezdődhessen a spanyol és a portugál nyelv kialakulása.

Igen tanulságos, hogy mindkét ágon a megérkezés és letelepedés a csúcs, de a vég kezdete is volt egyben. Az osztrogótokat Theodorik halála, a vizigótokat az arab invázió viharos sebességgel söpörte ki a történelemből. Gyors asszimiláció következett és az ezredfordulót már olaszok, spanyolok, portugálok köszönthették a nemrég még hatalmasnak látszó gót királyságok helyén. A germán (gót) világ visszahúzódott északra – nyelvével együtt.

Az előbbiek tükrében már megkísérelhetünk válaszolni: mitől gót, ami gótikus? Nos, semmi esetre sem a gótoktól! Ez, a két hullámban is fél Európát ellepő nép leginkább semmilyen saját építészettel sem rendelkezett. Ők elvettek, elsöpörtek – nem létrehoztak. A népvándorlás első hullámának végén feltűnő gótok másként névadói a közel félezer évvel későbbi stílusnak. Amikor a világ egy másik eszményt követett már, annak nagy alkotója Giorgio Vasari (1511 – 1574), az építész-író-festő nevezte gótnak az előző kor épületeinek jellemzően csúcsíves megjelenését. Az undor kifejezésére. A népnévre, mint jelzőre volt szüksége a stílus megnevezéséhez. Gót, úgymint barbár, úgymint megvetésre méltó. Ugyanis semmi elfogadhatót vagy szépet sem talált benne, mivel a legkevesebb hasonlóságot sem mutatta az általa eszményített ókori (és éppen ’újjászülető’) ideálokkal. A névadás egyébként váratlanul sikeresnek bizonyult, és a „gótikus” jelző hamar elvesztette megbélyegző, pejoratív csengését. Mára büszkén nevez meg egy kort, a komor fenségű, szikár megjelenést.

Némileg hasonlóan állunk a gótbetűkkel, a gót írásbeliséggel. Szakrális jeleken, rúna-véseteken túl nem ismerünk összefüggő gót szöveget (ellentétben más északi-germán leletekkel). A bizánci határvidéket közelítő gótóknak nem volt még kialakult, egységes írásbelisége. (A kevés utánuk maradt irat, rabszolgáik, „vendégmunkásaik” segítségével – jobb híján – latinul íródott.) Így ment ez, míg Wulfila (311 – 383) színre nem lépett. Ő a gótok fogságában nőtt fel, de görög anyanyelvű volt, Kis-Ázsiában született. Mikor túszként visszakerült Bizáncba, ott teológiát tanult, pappá, később püspökké szentelték. Önként csatlakozott a nyugatnak tartó vizigótokhoz, hittérítőként. Félszázados éjjelnappali munkával lefordította a gótok nyelvére az egész bibliát! (Az igazsághoz tartozik, hogy alapos mérlegelést követően két könyvet, a Királyok első és másodiki könyvét kihagyta. Kétes kimenetelű kockázatnak vélte a rabló horda mindennapjaiba ’Szentírásként’ megjeleníteni az azokban foglalt teméntelen öldöklést és árulást.)

Wulfila, vagyis Kisfarkas (latinul Ulfilas) munkájához kénytelen volt maga összeállítani a beszélt gót nyelv ábécéjét, majd az egyes hangzók betűképét is megalkotni, megrajzolni. Ilyen ugyanis nem volt őelőtte. Forradalmi betűkészlete négy germán rúnajel és féltucatnyi latin nagybetű mellett az ógörög írás jelei nyomán állt össze. Az ezekkel a „gótbetűkkel” leírt Bibliát sok példányban másolták. Számos töredék mellett egy teljes példány is ránk maradt! Mégsem valószínű, hogy a negyedik század végére a már „megkötött gót nyelv” szélesebb körben terjedt volna. Mindkét megállapodott gót népesség római területen, a még így-úgy rendezett birodalom területén élt. Akinek írással olvasással akadt dolga a latinnal élt.

Wulfila negyedik századi gót írásbelisége félezer évvel megelőzte a lehetőségeit, a valóság igényeit. Ha néhány pap használta is még egy ideig, feledésbe merült. Alkotóelemei, ha szó szerint véve gót betűk voltak is, nem állnak kapcsolatban az első ezredforduló után használatba jött, s 20. század elejéig kitartó gótbetűkkel. Ezek gótsága ugyanonnan ered, ahonnan a hasonnevű (nem csak építészeti) stílusé. Abban a korban alakult ki, amikor az, s a betűk külső jegyei, a hegyes szálkás, töredezett vonalkép is emlékeztetett arra. Szemben a hagyományosan használt, jellemzően legömbölyített formákkal élő latin örökségű betűkkel: az antikvákkal. Ezért nevezik a gótbetűket a nyomdák fraktur-nak, ami törést jelent, az ecsettel való írás vonalkezdő-végző árulkodó szálkáira utalva. (Világörökségünk felbecsülhetetlen értéke, Gutenberg ősnyomtatványa, az első teljes latin biblia fraktur betűkkel nyomattatott!)

A gótbetűk használata legtovább Németországban és Ausztriában tartott ki, megérte a Nagy Háború előestéjét) Kisebb reneszánszt élt meg a Harmadik Birodalomban, lévén akkor politikai cél az ősiségre, egyediségre és különállóságra való rátartiság. Mára csupán néhány napilap fejléce és pár utcai cégér őrizte meg – hagyománytiszteletből.