Francia gyarmatok egymás ellen: Dakar kudarca után Afrikában folytatódik az elfeledett francia–francia háború, angol segédlettel.
Aztán minden másként történt. A tábornok rendelkezéseivel elsőként érkező repülő három főtiszt utasát letartóztatták. A szabad franciák helyi vezetőnek szánt, feladatokkal érkező képviselőit szállító hajót ágyútűz fogadta. A Dakartől délkeletre megkezdett partraszállást előbb nehezítette, majd el is lehetetlenítette a tűzérség és a partvédelem. Tengerbe szorították az újabb és újabb kísérleteket. (Az elmaradt felderítésnek hála, az érkezőknek például tudomása sem volt a legnagyobb francia hajó jelenlétéről. A flotta zászlóshajójának szánt, világcsodának tartott Richelieu ugyan még nem állt hadrendbe, de már elkészült. Az utolsó próbák és gyakorlatok folytak éppen rajta a dakari kikötőben. Egymaga komolyabb és modernebb, hatékonyabb tűzerőt képviselt, mint az invázióra kényszerült partraszállók.) Patthelyzet alakult ki, napokig tartott az elkeseredett tűzérségi párbaj. A helyőrség szempontjából eredményesen: a szabad franciák nem voltak képesek teret nyerni. Végül a tábornok leállította az akciót és visszavonulást rendelt el. Úgy kommentálta: az elért győzelmet nem volt megengedhető realizálni, túl sok francia vért kellett volna ontani érte – mindkét oldalon… (Francia Nyugat Afrika maradt Vichy fennhatósága alatt. Csak a Fáklya-hadművelet sikere, Marokkó és Algéria amerikai-brit lerohanása, egy újabb angol – francia „alháború” után, 1942 decemberében állt Dakar a szabad franciák oldalára.)
Az újabb kísérlet nem soká váratott magára. Okulva a (fő)próba sikertelenségén ezt az akciót felderítés, személyes kapcsolatokat gyümölcsöztető puhatolódzás előzte meg. De Gaulle ezúttal Francia Egyenlítői Afrika sajátos elzárt helyzetét akarta kihasználni. (Francia Egyenlítői Afrika francia gyarmati föderáció volt Kamerun, Csád, Kongó és Gabon részvételével - fővárosa Brazzaville – 1910 és 1958 között.) A tábornok legfontosabb bizalmasa, a későbbi legendás és népszerű tábornok, Philippe Leclerc (1902 – 1947) meggyőzte Kamerun gyarmati vezetőit a szabad franciák igazáról. Hazafias pátosza Csád kormányzóját is elragadta. Ezt követően 1940 október 27-én Leclerc a környéken összetoborozható francia gyarmati haderővel a koalíció tengerparti része, Gabon ellen vonult. Ott egyesült a már ismert tengeri szolgálatokra ismét vállalkozó brit flottillával, s az általuk szállított De Gaulle-hoz hű egységekkel.
Nincs mit szépíteni, ez a franciák testvérgyilkos háborúja volt! A fehér katonatisztek és gyarmati tisztviselők nagyrésze elmenekült, egyik fél oldalára sem állt. A helyi katonaság gyakorlatilag önállósította magát, szabadrabló hordaként viselkedett. A kormányzó, Georges Masson foggal körömmel harcolt maradék, tőbbségében francia reguláris katonáival. Egyre visszább szorult, majd miután november 12-én utolsó egységei is fegyverletételre kényszerültek, felakasztotta magát. Semmiképp sem akart De Gaulle kezére kerülni.
A végeredmény annyit jelentett, hogy Francia Egyenlítői Afrika De Gaulle és a szabad franciák oldalán harcol tovább! Ez már mozgósítható, átvezényelhető: „valódi” erő volt, mind katonailag, mind gazdaságilag! Ami nyomatékot adhatott De Gaulle akaratának. A tábornok előbb harctéri sikereinek, később kitartásának és vasakaratának köszönhetően így került sajátságos módon előbb a nemzetközi és csak azután a francia politika fősodrába. Nem egész öt hónap alatt elérte, amire törekedett. Sikerült bizonyítania, hogy ő valóban és eleve az, akinek a szerepét játszva mutatja magát. És semmi szín alatt nem az angolok jóvoltából. (Erre, a tábornok számára becsületbeli kérdésre utalva jegyezte meg a brit miniszterelnök felesége, Clementine Churchill, aki egyébként De Gaulle csodálója volt, hogy „Tábornokom, nem szabad jobban utálnia a barátait, mint az ellenségeit!” Charles André Joseph Marie de Gaulle erre adott válasza egész életét, küldetésként felvállalt sorsát megvilágítja: „Asszonyom, Franciaországnak nincsenek barátai, csak érdekei.”)
A soron következő színtér már nem De Gaulle választása. A főszerepet sem a franciák alakítják. Ők itt már kényszerűen áldozatok. A körülmények alakulása kényszeríti ki azzá válásukat. 1941 nyarára a tengelyhatalmak minden fronton diadalmasan törtek céljaik felé. Ennek a folyamatnak egy érdekes fejleményét jelentették az úgynevezett Párizsi jegyzőkönyvek. Ezek az 1941 május 28-án aláírt dokumentumok egy, a Német Birodalom és a Vichy Franciaország között létrejött megállapodást rögzítettek. Ebben a maradék franciák katonai létesítményeket és együttműködést biztosítottak a németeknek - elsősorban a Luftwaffének - Szíriában, Tunéziában és Francia Nyugat Afrikában cserébe az alig tízhónapos békeszerződés feltételeinek jelentős enyhítéséért. Ugyanekkor már Rommel vezeti az Afrika Korps csapatait Líbiában. Az észak-afrikai és közel-keleti arabság várakozással és nemtitkolt szimpátiával tekint a várható fejlemények elé. (A jeruzsálemi főmufti, Hadzs Amin al-Husszeini nemsokára találkozik is Hitlerrel, hogy biztosítsa támogatásáról a közös céljaikért folytatott harcban, a zsidók ellen és az angol-francia kolonializmus letörésére. Az ébredő arabokat tanulmányutakra invitálja a Wehrmacht – és folytathatnánk.) Irakban egy németbarát puccsot követően nyílt angol – iraki háború folyik.
(folytatjuk)
Képek:
„A Tábornok”, a győztes, aki mindent, visz, aki már nem is katona, inkább politikus
A jeruzsálemi főmufti, Hadzs Amin al-Husszeini felajánlja szolgálatait Hitlernek a zsidókérdés végleges megoldásában 1941 november 8-án
A főmufti üdvözli a Waffen SS muszlim önkéntesekből felállított Handzsár hadosztályát. Ezt, az egyik általa szervezett-toborzott egységet 25 000, főleg boszniai horvát volontőrökre tervezték
Henri-Fernand Dentz tábornok a levantei gyarmati erők francia főparancsnoka, a terület (Szíria és Libanon) főbiztosa lelkesítő beszédet mond védelmi harcai megindulása előtt, 1941 tavaszán, Bejrutban
