Vichy-Franciaország, szabad franciák és a brit flotta: elfeledett összecsapások, rengeteg halott. De Gaulle első lépései a világhír felé.
A legutóbbi világháború hat éve alatt a két legtöbb áldozatot hozó nyugati nemzet, az angol és a francia viszonya – kíméletesen fogalmazva is – meglehetősen „sajátos” volt. A küzdelem közel fele idejében több brit és több gall vesztette életét a másik fegyverei tüzében, mint a németek elleni harcban. Bármennyire szentségtörésnek hangzik, ez a kijelentés megállja a helyét!
Az a bizonyosság, hogy Franciaország a világ szövetkezett „jó oldalának” egyik oszlopa (a négy közül), akkoriban csupán egyetlen ember fejében létezett. A valóságban, még viccként sem gondolta így rajta kívül senki. Charles de Gaulle (1890 – 1970) ötvenedik életévében járt a franciaországi hadjárat idején (1940 május 10. – június 22.). Egy dandárt parancsnokolt ezredesi rangban. A mellőzött, leendő új fegyvernem, a páncélosok megszállottjaként inkább nevetség tárgya volt, semmint az események alakítója. Ám tagadhatatlan, hogy az összeomlás tragédiája közben, a katasztrofálisan elvesztett háború néhány részsikere az ő bravúrja volt. A végnapok apokaliptikus kapkodása során léptették elő tábornokká. Június közepére államtitkárrá is kinevezték: a Nagy-Britanniával való kapcsolattartásért lett a felelős. A két ország uniójától a francia államiság Algériába költöztetéséig mindent felvetett – a kapituláción kívül! De ideje sem maradt, s talán nem is vették elég komolyan. A kormány lemondott, szétszéledt gyakorlatilag. Pétain marsall, az első világháború legendája vette át a kormányzás felelősségét és a fegyverszünet, a feltétel nélküli megadás mellett döntött. Ekkor az újsütetű tábornok - és hívei lassan gyarapodó tábora - gyakorlatilag fellázadt és dezertált. Június 17-én érkeztek Londonba. Ott is maradtak, több mint négy évig…
De Gaulle első perctől kezdve úgy viselkedett, mintha Franciaország, a Szabad Franciaország öltene testet ott, ahol ő megjelenik. Jelképként fellépő személyében maradt fenn és élte túl fennállásának legnagyobb próbatételét hazájának nemzeti függetlensége és nagysága. Maga volt az állam és a kormány, a Grandeur és a Gloire. Megjelent mindenhol - ahova nem is hívták. Felszólalt értékelt, kommentált – mindent, amihez nem is volt köze. Rendelkezett, utasított, döntéseket hozott – nem vett tudomást arról, ha nem vettek tudomást róla.
Már másnap, június 18-án megjelent a BBC-ben. Mire a tanácstalan munkatársak tisztázták, milyen engedéllyel, hogyan és mikor kaphat esetleg adásidőt, már le is rohant egy stúdiót és elmondta egyik legjelentősebb beszédét. Franciaországhoz, Európához. Az egész világhoz! Egy pillanatig sem engedte, hogy kétséges legyen: tekintélyt képvisel, amit mond, annak súlya van. Miközben korántsem így állt a helyzet.
Arról sem volt szó, hogy két Franciaország néz egymással farkasszemet – valójában csak egy Franciaország létezett. Maroknyi hazátlan és nincstelen száműzött állt szemben egy - még ha sok szempontból ingatag és megkérdőjelezhető, de mégiscsak – valódi országgal. Hogy sorsuk, viszonyuk miként alakul, igazából nem rajtuk múlott. Két nagy és tisztázatlan kérdés lebegett a helyzet felett. A francia flotta és a francia világbirodalom. Lényegében mindkettő érintetlenül szemlélte végig az anyaország hagyományos szárazföldi háborúban elszenvedett tragédiáját. Formálisan egyaránt a külsőségeiben jogfolytonos Vichy-Franciaország fennhatósága alatt álltak. Ám hogy adott esetben ehhez is tartják magukat, abban senki sem lehetett bizonyos. Az angolokat óvatosságra intette a félelem, hogy a gyors, erőszakos cselekvés hasonló lépéseket válthat ki a tagadhatatlanul lépéselőnyben lévő németekből. A nácik pedig egyelőre nem döntöttek még, milyen szerepet szánnak a legyőzötteknek a továbbiakban. (A flottával kapcsolatos látszólag érthetetlen érdektelenségük magyarázata, valószínűleg ott keresendő, hogy Hitlertől távol állt a tengeri hadviselés. A gyarmatok pedig messze voltak, a sokasodó megoldandó napi gondok nem is nagyon engedték, hogy rájuk emelje tekintetét…) A teljességhez és az igazsághoz tartozik, hogy az angol-francia szembe kerülések sorozatának volt egy előjátéka. 1940 július 3-án a brit haditengerészeti légierő támadása csapott le az algériai Orán közelében a mers-el-kebiri francia haditengerészeti bázisra. A Katapult-hadműveletnek nevezett akcióra a német-francia fegyverszünet megkötése adott okot. Célja a francia hajóhad jelentős részének semlegesítése volt, hogy megakadályozzák azok német kézre kerülését. A sikeres deszantművelet hat nagy hajóegység súlyos sérülését, illetve elsüllyedését és valóságos vérfürdőt, ezernél több áldozat halálát eredményezte. Az akciót kíméletlen véres kivitele és szenvtelenül racionális indoklása kikülöníti az események sorából. Megítélése máig szélsőségesen megosztja az embereket. (Megelőlegezve az atombomba bevetésének megítélését.)
De Gaulle személye és szerepe sem volt egyértelmű és különösen nem volt tisztázott. Miközben Londonban még csak alakult elismertsége, hazájában(?!) az összeomlás káoszában egy hadbíróság parancsmegtagadásért négy év fegyházra ítélte. Nem sokkal később a hivatalos hadbíróság dezertálásért és hazaárulásért már halálos ítéletet mondott ki rá. (In effigie és in contumatiam. Ahogy kilencven évvel korábban nálunk az idősebb Andrássy grófra, távollétében és jelképesen…)
A nyomasztó cselekvési kényszertől szenvedő Szabad franciák (és maga De Gaulle is) így jutottak jövőjük szempontjából döntő mozgástérhez. Kinyilvánított és valószerűként megjelenített világpolitikai súlyú jelenlétükhöz alapot kellett teremteniük. Ahogy e jelenlét érezhető működtetéséhez is mielőbb fedezetre, jelentős háttérre volt szükség. (Ne feledjük, az első hónapokban még egy londoni metrójegy árát is centenként, bocsánat, pennynként voltak kénytelenek összekoldulni.) Márpedig ilyen fedezetet csak a gyarmatok adhattak.
1940 nyarára tehát adott volt már a feladat, és „a Tábornok” haladéktalanul hozzá is látott a kivitelezéshez. A világ legtermészetesebb dolgaként, ahogy a gazda ősszel elmegy a birtokára a termést begyűjteni, szeptember 23-án reggel megjelent Dakarban. Valójában nem is hazárdjáték, inkább oroszrulett volt, amit csinált. Dakar Afrika legnyugatibb pontja, a kereskedelmi és katonai hajózás egyik meghatározó kikötője, Szenegál, Francia Nyugat Afrika többmilliós fővárosa. (Francia Nyugat Afrika a francia gyarmatbirodalom nyolc nyugat-afrikai területének szövetsége volt 1895 és 1958 között. Magában foglalta a mai Szenegált, Mauritániát, Malit /Francia Szudán/, Guineát, Elefántcsontpartot, Burkina Fasót /Felső-Volta/, Benint /Dahomey/ és Nigert.) De Gaulle elhitette brit szövetségeseivel, hogy a mellőzött és lekezelt-megalázott francia gyarmati tisztviselők örömmel fogadják majd és magától értetődően mellé állnak. Az őket szállító viszonylag jelentős alkalmi flottilla egy angol repülőgéphordozóval (Ark Royal) és a HMS Australia nehézcirkálóval az élen zömében angol hajókból állt, fedélzetükön angol tengerészek és angol katonák mellett szabad franciának mondott, „önkéntes” gyalogság.
(folytatjuk)
Képalá
Dakar kikötője 1942-ben, a háttérben a Cap-Vert félsziget, Afrika legnyugatibb pontja
A fiatal különítményparancsnok Moshe Dayan, az angol hadsereg önkéntese. 1941 februárjában
Dayan a legenda „két háborúval később”
A legnépszerűbb és egyik legeredményesebb szabad francia tábornok, Philippe Leclerc
A fiatal tábornok, amikor felvállalja élete főszerepét: Charles de Gaulle Londonban, a negyvenes évek elején
Nem hatásvadász felvétel: valóban egy fejjel magasabb mindenkinél. És a fogalommá vált profil… - amerikai katonák közt, már ismét hazai földön (1944)
