Aki megevett egy repülőgépet

A mindenevés világbajnokát mutatjuk be, aki – az átadási ünnepség fénypontjaként – a díszes fém emlékplakettet is megette.

Az emberi tevékenységek színes mezőnyében, isten tudja miért, mostoha sors jutott az evésnek. Különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy korlátlanul ki vagyunk szolgáltatva neki. Hisz, míg a legtöbb foglalatossággal kisebb-nagyobb áldozat árán felhagyhatunk, addig ezt aligha tehetjük meg a táplálkozással. Mégis sokaknak, sokszor mondhatni nyűg, terhes, időrabló kötelesség. Jobb esetben automatikus, észre sem vett mellékesemény. Talán ezért volt lassabb, s még ma sem általános a táplálkozás térfoglalása, formagazdagodása. Ahogy szinte minden megnyilatkozásunk elsődleges értelmén, amire való, azon túl: előbb-utóbb fellép a szórakozás, szórakoztatás igényével, vetélkedés tárgya lesz, sportként jelentkezik, végül megkísérel művészetnek mutatkozni. (Persze ehhez zavartalan viszonyok, hosszas béke szükségeltetik, no meg magas szociális biztonság és meglehetős jólét. Hogy az embereknek legyen idejük a muszájon túli dolgokra.) Természetesen, az ilyen törekvések eleinte visszatetszést keltenek, kuriózumként kezelik, s különcök hóbortjaként könyvelik el őket. (Mégis, ahogy a közhely leszögezi, a „fejlődés” megállíthatatlan.) Érdekes, hogy az evés kiegészítő-műfaja, a főzés, az ételkészítés lényegesen kisebb zökkenőkkel tudta le ezt a fejlődést. A gasztronómia kimondatlanul is művészetszámba megy évszázadok óta – bemutatókkal, versenyekkel, (világ)bajnoki és művészeti díjakkal.

Azért, hogy az evés elfoglalhassa méltó helyét az ember megnyilvánulásainak kínálatában, talán a legtöbbet egy francia hazafi, Michel Lotito (1950 – 2007) tette. Evőképességét showmanként kamatoztató előadóművész volt, aki (stílszerűen fogalmazva) egész életében egyetlen, folyamatosan tökéletesített világszámot tálalt fel az evés emancipációjának oltárán!

Egy múlt század derekán, pontosan 1950-ben született grenoble-i kisfiú azzal hívta fel magára szülei, szomszédai figyelmét, hogy nem nézte a televíziót – hanem megette! Pontosabban megette volna, ha rajta nem kapják. Ami nem ment annyira egyszerűen, mint ahogy hangzik. Részint leleményes gyermek volt, és a gyanú sem őrá fókuszált, érthető módon. A távközlés egyre fogyatkozó eszközét csapdákkal körítették, méreggel szórták körül: várták-lesték a beosonó termetesebb rágcsálót, netán ritka falánkságú, legalább középtermetű szárnyast. Az utóbbi zúzógyomra indokolta volna a garázda mohóságát, ami a doboz fáján túl az üveg, fém és műanyag részekre is kiterjedt. Mígnem mindenki ámulatára a család szemefénye akadt fenn az éberség hálóján. Több orvos, orvoscsapat ismételten vizsgálta az akkor kilencéves Michele rendhagyó képességeit. (Amit tapasztaltak és leírtak, ismert orvosi jelenség. A Lotitonál diagnosztizált állapot a Betegségek Nemzetközi Osztályozása (BNO) szerint Pica névre hallgat. A magyarul pikának mondott mentális rendellenesség kényszeres sóvárgást jelent olyan tárgyak fogyasztására (illetve azok tényleges fogyasztása), amitől mások undorodnak, megbetegszenek vagy belehalnak. Ezt táplálkozási zavarként osztályozzák, ami más meglévő mentális zavar következménye is lehet.)

Mire dönthettek volna, mitévők legyenek a gyermek ferde(?) hajlamait kezelendő, már a környék is neszét vette a kedvtelve üveget rágcsáló, marokszámra szöget, csavart nyeldeső serdületlen ifjúnak. Messzebbről is jöttek, ajándékokat, szívességeket sem sajnáltak felajánlani, csakhogy újra és újra tanúi lehessenek a hihetetlen mutatványnak. S mivel semmi káros utóhatás nem mutatkozott a kis Lotitón, el is dőlt a sorsa! Nem a megélhetés kényszere, netán szülői parancs vezérelte, szemlátomást ízlettek neki a tartósabb szolgálatra szánt anyagok. különösen a fémek voltak ínyére. Alkalmi mutatványosból egykettőre keresett előadóvá lépett elő. Helyi látványosságból országosan ismert előadóművész lett. Maga volt a talpraesett, leleményes francia vidéki ember, már a megjelenése megszólalása fél sikernek számított. Haláláig (amit a várakozással ellentétben nem tévútra jutott falat okozott), szó szerint nem győzött eleget tenni a szórakoztatóipar felkéréseinek. Újságcikkek, filmhíradók, a tévé (no nem a gyermekként félig felfalt) határokon túl is vitték hírét. Művészneve: Monsieur Mangetout (Mindentfelfal Úr) nemzetközi márkanév lett a hetvenes évektől évtizedeken át.

Lotito, ha válogatós nem is volt, de igényes az igen! Megjelenése, beszéde, előadói stílusa mellett mindenevése technikáját is folyamatosan tökéletesítette. A fémeket apróbb darabokra törte, az üveget törte-rágta, a gumit, műanyagot csíkokra vágta. Mellé kísérőként (vagy nevezzük inkább kenőanyagnak?) olajat fogyasztott. Megtette a kőolaj is, de a növényolajat kifejezetten szerette. És mindvégig vizet ivott, sok vizet. Hogy edzésben tartsa magát, fellépései közben éveken át napi egy kilogramm fémet fogyasztott, szigorúan délutánonként. Ezzel a módszerével valóban bármit el tudott fogyasztani! Ezt az időről időre rá (pontosabban a gyomrára) kíváncsi orvosok jegyzőkönyvei tanúsítják. Ám ezek a látleletek két nehezen magyarázható kivételt is dokumentáltak. Mindentmegesz Úr „Achilles-sarka” a keménytojás és a banán volt! Azoktól napokra és súlyosan megbetegedett.

Mindenesetre Michel Lotito, a felülmúlhatatlan evőművész gyomra (e két említésre sem méltó kivételt leszámítva) mindennel elbírt. Hogy előadóművészi pályája során mi vált feneketlen gyomra áldozatává – sok tonnányi fém: biciklik, targoncák, televíziók, ágyak, sílécek, koporsók – felsorolni is nehéz lenne. Élete „főműve”, produkciói csúcspontja egy repülőgép, egy Cessna 150-es megevése volt. (1978 tavaszától két évébe telt. Ellenőrzött, dokumentált körülmények között, egy zárt hangárban jelent meg naponta, hogy egy bizottság jelenlétében kebelezze be a napi porciót az ott letétben lévő gépmadár elfogytáig.) Ez ma is diadalmasan fennálló Guinness rekord!

A rekord hitelesítését bizonyító díszes fém emlékplakettet – az átadási ünnepség fénypontjaként – Lotito természetesen megette!