A széthullás gyümölcsei – Államtünemények a monarchia Magyar Királyságának romjain VIII.

Egy szélhámos (csempész – nemzetvezető – zeneszerző – kántortanító) rövid tündöklése egy ál-állam élén.

1919 április 7: Kikiáltották a Bajor Tanácsköztársaságot Münchenben.

1919 május 8: A békekonferencia Párizsban jóváhagyta a (később trianoninak nevezett) magyar – román és magyar – csehszlovák határokat.

Vendvidéki Köztársaság: (1919 május 29 éjfél utáni 1 óra – június 6 délután)

A török idők előttről eredően történelmi Magyarországunk nyugat-délnyugati része (a szomszédos osztrák örökös tartománnyal egyetemben) katonai határőrvidék, úgynevezett kraina (osztrák örökös tartománynak: Krain) volt. Ennek a Mura és a Rába menti részeit, az jellemzően itt szolgáló katonanemzet fiaira utalva, Slovenska Krjina néven emlegették. A magyar történeti földrajz ezt a Szentgothárdtól Lendváig húzódó területet Vendvidéknek nevezi. Itt, mondhatni az egységes birodalom szívében, az összeomlást követő későőszön aggasztó senkiföldje támadt! Lassan kristályosodott csak ki, hogy valahol erre hármashatár kell létrejöjjön. De hol húzódjanak az azt a pontot kimetsző nemzethatárok „örökre szóló” vonalai? Ki húzza meg azokat? És hogyan?

A helyzet átlátását (nemhogy tisztázását) nehezítette a könnyen nem szétszálazható német-szláv(szlovén)-magyar keveredést felülíró felekezeti megosztottság. A terület katolikus népessége megosztott volt abban a tekintetben is, hogy a teljes függetlenséget, vagy az alakuló hármas királyságot, a szerb-horvát-szlovén államot (azon belül, persze, kikötésekkel inkább a horvát „részleget”) válassza-e. Mindenesetre a pápisták elkerülték volna mind az osztrák, mind a magyar utódállamot. Ellenben az evangélikusok, az itteni szlovénok, vagyis a vendek jórésze úgymond magyartudatúnak (hungarus) mondta magát. Miszerint maradt volna magyarhon polgára – persze külön kiváltságokkal. Legalábbis eleinte és abban az esetben, ha a végkifejletben egyáltalán lesz, marad még Magyarország…

A nemzetiségek öntudatra ébredésének aranyhajnalát motiválták még gazdasági lehetőségek és egyéni ambíciók is. A vendvidék esetében, a vörös tanácsvilág beköszöntével, mindenesetre nagyon is!

Ezen a ponton kap jelentőséget a Vendvidéki Köztársaság történetének egy újabb szálon való bonyolítása. A Nagy Háború (ahogy a kortársak nevezték, hisz nem tudhatták, hogy ’első’, hogy lesz egy még nagyobb a világháborúk sorában) utolsó évére a közellátás jólműködő békerendszere száz sebből vérzett Monarchia szerte. A feketepiac, az önjelölt „őstermelők”, a szükségmegoldások mindent kiváltó pótlékai uralták a mindennapokat. És az ebből az országos nagyiparrá váló „termelési módból” nyerészkedők. Az összeomlást követően különösen gátlástalanná vált ez a törvények mellett-alatt virágzó „második elosztás”. És már jóideje a Vendvidék átmenetileg senkiföldjének látszó területén vezetett a csempészet és fekete-kereskedelem egyik legfelkapottabb (és legjövedelmezőbb) útvonala. Gabona és hús, főként búza és az értékesebb marhahús a Mura mentén került át a nélkülöző Alföldről, Bácskából a szó szerint éhező Stájerországba. Sokszoros feláron. Mikor a tanácshatalom 1919 április 24-én a Közellátási Népbiztosság rendeletével húsjegyet és kötelező beszolgáltatást rendelt el ezekre a terményekre (is), kezdett a helyzet veszélyessé válni az ebből élők (és gazdagodók) számára. A kibontakozás lehetséges és kevésbé lehetséges számtalan iránya felé tülekedő felkent és kevésbé felkent népvezérek jó része nem ezzel törődött. A szlovén (újjá)születés, az „isten óvta Ausztria” sorsa, a magyar megmaradás, az újsütetű vörös mennybemenetel, a néphatalom életben tartása bőven adott bárkinek lázas tevékenységre okot. Ezek közé tartozónak látszott sokáig egy magára kevés figyelmet vonó helyi vezető, a muravidéki Tkálecz Vilmos (olykor Vilmoš Tkalec, 1894 – 1950). Már a Károlyi kormány első napjaiban a négy megye ellátásáért felelős népbiztos, Obál Béla helyettesévé nevezték ki. Aztán a Tanácsköztársaság kikiáltásakor Tkálecz az új kurzus terveitől idegenkedő főnöke helyére lépett. Népbiztos lett – ha nem is országos, de nagyhatalmú, egy régióért felelős. És már (majdnem) nyíltan folytathatta eddigi mellékfoglalkozását, a csempészetet. Munkatársait utasítva, szervezete teherautóját, sofőrjét felhasználva. De székhelye, Muraszombat nem volt elég messze Budapesttől. A szaporodó panaszok, bejelentések, feljelentések nyomán nyomozók érkeztek a fővárosból.

A kényszerhelyzetbe került Tkálecz szerényen szólva is meglepő lépésre szánta el magát. Melynek nyomán nem a szlovén nemzeti lét apostola (Jožef Klekl), nem a Magyarországon belül kivívandó autonómia élharcosa (Pável Ágoston), de egy Ilf-Petrov, vagy Rejtő Jenő tolláról szabadult csempész-szélhámos ragadta magához és lendítette az égre a vend (szlovén) függetlenség zászlaját! Alig egynapi előkészületet követően május 28-án délután, Muraszombaton egy rögtönzött népgyűlésen programot hirdet, majd éjfél után egy órakor, immár 29-én a helyi úri (polgári?) casinónak is helyet adó Dobray Szálló első emeleti erkélyéről az alant leginkább álmos lézengőknek kikiáltja vendvidék függetlenségét, a Vendvidéki Köztársaságot. Az új állam kormánya első ülésén, még aznap délelőtt megválasztja elnökének Tkálecz Vilmost, fővárosának pedig Muraszombatot. Üzenetekben fordul Bécshez, Párizshoz, az Antant helyi missziójához, a népek önrendelkezési jogára, Wilson amerikai elnök akkoriban közszájon forgó 14 pontjára, az igazságos békére hivatkozik. Másnap szórakoztató, szinte hangulatos magánlevélnek mondható táviratot küld Kun Bélának. Így kezdi: „Van szerencsém tudomására hozni, hogy a Vendvidék lakosságának kifejezett kívánságára a vendvidéki munkás, katona és földmíves tanácsok folyó hó 29-én proklamálták Mura Köztársaságot.”

(Nem csupán az újsütetű államelnök használt már egy nap múlva más nevet a Vendvidéki Köztársaság megnevezésére. Az igencsak meglepett érintettek, mintha másodkézből tudakozódnának a történtekről, további változatokat is használtak: Muravidéki Köztársaság, Murska Republika, Republika Prekmurje, Slovenska Okroglina.)

Kun megrökönyödött a távirat vételekor: egyszerűen nem hitte el, hogy valóságos. Két napba is beletelt, mire intézkedett, s a Vörös Hadsereg utasítást kapott a botcsinálta vállalkozás felszámolására.

Tkálecz reménykedett próbálkozásai eredményességében, de a bécsi Antibolsevista Comité csak szép szólamokkal támogatta. A felhívással csatlakozásra szólított Szentgotthárd és Lendva (nagy)városai egyenesen elzárkóztak a handabandázásnak minősített kalandtól. A küldöncei által felkeresett ellenforradalmi szervezkedések Sopronban, Sárvárott, Kőszegen és Csornán hallani sem akartak egy jöttment kezdeményezéséről. Egyedül nyugatmagyarország királyhű(?!) kormánybiztosa, báró Sigray Antal küldött neki némi fegyvert vasúton, hogy ellenállhasson. Ezért aztán nemigen történt semmi a védelem felállítására és megszervezésére. Mire június 3-án délután zavartalanul befutott a „főváros”, Muraszombat pályaudvarára a vöröskatonákat szállító szerelvény. A többnapos késedelmet a Dunántúlon kitört vasutassztrájk okozta a menetrendszerinti(!) járatnak.

Ellenállással két kisebb, háborúból visszamaradt laktanya „maradványkatonasága” próbálkozott Vashidegkút közelében és Korongnál. De rövidebb-hosszabb szórványlövöldözést követően a két védekező köteléket június 6.-a délutánjára egyszerűen kiszorították az országból. Tkálecz ekkor már Ausztriában volt.

A maga módján páratlan népvezér zenetanári végzettséggel a világháborúban hadnagyi rangot szerzett. Iskolamester, majd kántortanító volt többhelyen, lényegében haláláig. Az államférfiúi kalandot rövid önkéntes száműzetés követte életében. A Horthy-világban az segítette a visszailleszkedését, hogy a kommün ellen harcolva(?) bukott el. (Meg talán az is, hogy közben Tarcsayra változtatta a nevét.) Zeneszerzőként Emőd Tamás verseire szerzett magyar nótákkal és kuplékkal szerzett nevet magának. A Fráter Lóránd Társaság egyik vezetője lett. A második nagy háború (és a halála) után pedig Tito Jugoszláviájában ünnepelt hőssé lépett elő, aki a szórvány délszlávságot is a nagy Jugoszlávia kebelébe akarta vezetni.

Iskolamester - csempész – nemzetvezető – zeneszerző – (mondvacsinált) mártír: irigylésre méltó pályaív.