A K-szindróma II. – Egy halálos betegség, ami nem ölt meg senkit

Míg Fatebenefratelli hős és zseniális orvosai életek ezreit mentették, dühöngött a szörnyvilág – Róma a német megszállás alatt.

Érdemes elidőzni e ritka kór zseniális elnevezésénél. Az ugyanis telitalálatnak bizonyult, és jócskán hozzájárult az egész mentési akció sikeréhez. A K-szindróma – valójában három K-ról szól. A legbeszédesebb ’K’ éppen a távol tartandókat, a németeket szólította meg. A TBC, a tuberkulózis, a tüdőbaj rettegett népbetegség, a német köznyelv kórokozója felfedezőjéről Koch-kórként emlegette! A másik két ’K’ is német utalás: valamiféle a beavatottak (ön)azonosítására szolgáló jelszó. Róma, az olasz front és a teljes megszálló erő katonai parancsnoka, Albert Kesselring (1885 – 1960) tábornagy névjele, de Róma rendőrfőparancsnoka és Gestapo-főnöke a rettegett és gyűlölt Herbert Kappler (1907 – 1978) monogramja is. Ezt a „K”-át pedig minden ellenálló, vallása miatt üldözött értette azonnal.

A Fatebenefratelli orvosai és egyházi elöljárói jelesre vizsgáztak szakmai felkészültségből éppúgy, mint tettrekészségből. Ahogy azt esküjük szellemében a köz védelme megkövetelte (beleértve a ’köz’-be a megszálló katonaságot is!). A legenda napok alatt ki is teljesedett. Míg a hangos felszínt a városban eluralta a rettegés és az óvatosság – a rejtett beszéd terjesztette a reményt. Még a németek is elégedettek voltak: lám, milyen jól és gyorsan sikerült elszigetelniük a bajt, mielőtt még vészt okozhatott volna.

Működött is ez a lokalizált rendkívüli állapot. Még az is belefért, hogy időnként a rettenetes hely- és élelemhiányt enyhítendő a „menthetetlen, végstádiumú” eseteket zárt kocsikban, vidéki egyházi birtokokra evakuálják. Az „új fertőzöttek” nagy veszélyben vártak a felvételre… Feltehetően a tömegszuggesztió magyarázza, hogy nem tűnt fel senkinek: ők mind egy szálig partizánok, zsidók, dezertőrök – a kinti világ üldözöttei.)

Róma sötét napjai nyolc hónapon át tartottak, 1944. június 4-én, miután nyílt várossá nyilvánították, gyakorlatilag harc nélkül gazdát cserélt és a lázálom véget ért. Ahogy nyomban elmúlt a járványveszély is! Aztán (lassan) visszatértek a normalitás hétköznapjai. Az egyház jóhírű kórháza folytatta, fejlesztette, felvirágoztatta jószolgálati munkáját. A társadalom öngyógyulása felszámolta a járványt. Új betegek, új orvosok jöttek, a kórlapok és esetleírások irattárba kerültek, feledésbe merült az egész. Mígnem 2003-ban az események egyik utolsó még élő főszereplője, dr Vittorio Sacerdoti, aki huszonéves fiatal orvosként részese, alakítója lehetett a történetnek élete végén nyilvánossá nem tette féltve őrzött emlékeit, dokumentumait.

Valamirevaló járvány ritkán múlik el nyomtalanul, és ritkán tanulság nélküli azokat a nyomokat áttekinteni. Esetünkben annál kevésbé, mivel a K-szindróma utóhatásai között jócskán akad figyelemre méltó.

Albert Kesselring tábornagy az egyik legtehetségesebb és legnépszerűbb német katona volt. Ahogy széles körben nevezték: a „Mosolygós Albert” konzervatív, a végsőkig következetes katona volt, nem náci. A szó megbélyegző értelmében semmiképp. Rovására a világháború talán legnagyobb túszdrámájának kimenetelét írták. Rómában, 1944. március 23-án a partizánok felrobbantottak egy katonákat szállító teherautót. Az akcióban a Wehrmacht 33 katonája (és néhány járókelő civil) vesztette életét. A késedelem nélkül, személyesen Hitler által elrendelt megtorlás civil túszok kivégzésére utasított 1 : 10 arányban! A végrehajtás során 335 civillel végeztek az SS osztagai a város mellett, Ardeatine karsztbarlangjainál. Kesselring, mint a hadműveleti terület főparancsnoka formálisan parancsnoka volt az akciót szervező végrehajtó halálfejes alakulatoknak. Az ellenőrzés-kézbentartás elmulasztása, az egész akció erkölcsi felelőssége, s a Hitler elrendelte keretszám meghaladása őt terhelte. (Ez utóbbi annál inkább, mert az utólagos jelentések már „csak” 28 megtorlandó német áldozatról, vagyis 280 kivégzendő túszról szóltak.) Ezért a tábornagyot az 1947 februári velencei perében halálra ítélték. Az ítéletet később a közfelháborodás nyomására életfogytiglanra változtatták. Mindenki tudta, hogy az SS feletti főhatósága tulajdonképpen formális volt, de javára írták azt is, hogy Róma nyílt várossá nyilvánítása (többek között) az ő javaslatára történt. 1952-ben szabadult időközben diagnosztizált gégerákja miatt.

Herber Kappler a náci kemény maghoz tartozott. Működése véres nyomot hagyott Lengyelországban és Belgiumban is. Az ellenállás és a zsidók felszámolása volt a specialitása. Rómában első dolga volt a Róma környéki zsidóság teljes(!) felszámolása. Aztán a város zsidóságát deportáltatta Auschwitz-Birkenauba. Eredményesen vezette-koordinálta a partizánok elleni harcot is. Lényegében az ő sikeres és gyors fellépése, könyörtelen intézkedései indították el azt a fertőzési hullámot, ami a K-szindróma feltűnéséhez vezetett. A Kesselringet börtönbejuttató megtorlást is ő rendelte el, annak végrehajtását ő vezette. Mindezekért 1947-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Harminc évvel később még egy romantikus akciókaland hőse is lett: mellette mindhalálig kitartó felesége egy börtönkórházból egy bőröndben(!) megszöktette, és „hazavitte” Nyugat-Németországba.

Halvány hazai áthallással – tekintsük át még a jelentősebb nyílt városok kataszterét a II. világháború során (melyek közé Budapestnek nem sikerült bekerülni): Krakkó (1939), Brüsszel (1940), Oslo (1940), Párizs (1940), Belgrád (1941), Manila (1941), Róma (1944), Athén (1944), Hamburg (1945 – az egyetlen német, az is későn, az őt közel teljesen elpusztító légicsapás után).

Végül nem érdektelen a példátlanul hősies és párját ritkítóan eredményes mentőakció utóélete sem: a teljes és azonnali felejtés! Ami, meglehet, így van rendjén. Végtére érdemeinket nem a mellünkön, hanem mások szívében viselni, talán helyesebb.