A K-szindróma I. – Egy halálos betegség, ami nem ölt meg senkit

Amikor egy példásan működő egészségügyi intézmény a szabadság és az életvédelem szolgálatában száll szembe a hatalommal.

A járványok – ha tetszik, ha nem – mérföldkövek az emberiség történetében. A legtöbbünknek sokkal többet mond és sokkal pontosabban, ha azt hallja: a „nagy kolerában” vagy a „pestis idején”, mintha azt mondanák neki: Szlávy József miniszterelnöksége alatt, netán Sokadik Henrik vagy Hanyadik Lajos uralkodásának napjaiban. (Pusztán tudálékoskodás kedvéért: az utolsó, „nagy”-nak nevezett kolerajárvány hazánkban 1872-73-ban dühöngött, amikor is 1872 és 1874 között okányi és érkenézi Szlávy József /1812 – 1900/ bányamérnök volt a Magyar Királyság kormányfője. Ugye, hogy nem így emlékeztek rá?!) Az elmúlt száz esztendő, a szabadon értelmezett huszadik század is markánsan megjeleníthető, mint a spanyolnátha és a covid közé szorult idő. Már csak ezért is érdemel kitűntetett figyelmet egy, a maga nemében páratlan pandémia, ami az előbb említett korszak tengelyében, az 1940-es évek elején, Rómában ütötte fel a fejét. Közszájon és orvosi szaknyelven egybehangzóan K-szindrómának nevezték.

Róma a kanyargó Tiberis (a mai Tevere) folyócskát övező dombokon telepedett meg -közel háromezer éve. Az élővíz apró szigetei is hamar be népesedtek. Közülük a Tiberis-szigeten kereken 1000-ben épült fel Szent Bertalan temploma. Majd mellette a bencések rendháza. Ez előbb, nyilván a sziget különleges és védett helyzetét kihasználva keresett menedékhellyé bővült, ahol a szükség hamar kikövetelte a kórházi működést. Első kimagasló vezetője, a később szentté avatott portugál Juan Ciudad életét a gyógyításnak szentelte. Ennek jegyében alapította meg a Fatebenefratelli rendet, mely máig kórháza működtetője. A legkeresztényibb szellem jegyében tárt kapukkal várták és várják a rászorulókat, a kiszolgáltatottakat, azokat, akik máshová aligha fordulhatnának. Az első világháború után Giovanni Borromeo professzor került az intézmény élére és azt modern kórházzá alakította át az egyházi vezető, Maurizio Bialek atya segítségével.

Ezalatt Olaszország – és benne Róma – egyre súlyosabb válságba kerül. A fasizmust feltaláló, s az ezen az úton még csak szárnyait próbálgató német nemzetiszocialistákat felkaroló Mussolini, s vele az ország, lassan menthetetlenül patronáltjai hűbérese lett. Az olasz hadsereg az összeomlás szélére kerül: 1943 nyarára Szicíliában lépnek először Európa földjére a szövetségesek. A helyzet tarthatatlan. Lemondatják Mussolinit július 25-én. Augusztus 17-én elesik egész Szicília. Az új, Badoglio marsall vezette kormány szeptember 3-án kapitulál. Amikor ezt öt nap után nyilvánosságra hozzák Hitler azonnal lép: elrendeli az ország megszállását. Rámába szeptember 10-én vonulnak be a német csapatok. És egy csapásra valóság lesz mindaz, ami addig többnyire „csak” elvi lehetőség volt: a náci terror és annak féktelen tombolása. Már két nap múlva szervezett nagy akcióban törnek rá az addig nem igazán zaklatott római gettóra. Megtelnek a deportáló vagonok. Megkezdődik olasz földön is a módszeres zsidóüldözés, a túszszedés, a statáriális intézkedések. (Ahogy Magyarországon is, a német megszállással vette kezdetét az „igazi” vészkorszak.)

A jobban értesültek és a szerencsés egérút nyerők tömegesen keresik a kiutat: a várost ellepik a menekülést és az illegalitást tanuló amatőr ellenszegülők. Sokan találnak menedéket – a történelmi hagyományoknak megfelelően – a Tiberis-szigeti szabadszellemű, antifasisztának mondható vezetésű kórházban.

Ekkor, a fenyegető katasztrófa körülményei közt tűnik fel az addig ismeretlen közveszély, a K-szindróma – váratlanul. Kényszerűségből. A befogadottak egyre gyarapodó tömegét valami módon „fel kell dolgozni”, legalizálni kell. Borromeo professzor tanítványával, Sacerdoti doktorral összefogva arra jut: a legjobb, ha megmaradnak kórháznak. A menekültek tehát betegek kell, hogy legyenek! Ráadásul, az intézmény és saját maguk védelmében, nem könnyen leleplezhetők. A legjobb, ha halálos járványveszélyt jelentő, erősen fertőző betegként kezelik őket. Így szó szerint érinthetetlenné tehetik a bujtatottakat. A Gestapo számára is. Hiszen éppen ők, a rendőrség fogja biztosítani, hogy a nevezetteket elszigetelő karantén jól működjön. Ráadásul önként, a saját jól felfogott érdekében.

Már a természet által valóságos erődnek teremtett kis szigeten a kórház elkötelezett vezetői mindent megtettek, hogy erősítsék a vesztegzár magukra vont páncélját. A „felfedezést” követően napokon belül szolgáltak a tudomány „magyarázatával” és természetesen az ilyenkor vasszigort követelő cselekvési protokoll kidolgozásával. Közleményükből a „város és a világ” megtudhatta, hogy egy ritka tünetegyüttessel, a K-szindrómával találták szembe magukat. Ami lényegében a tuberkulózis egy rákba torkolló mutációja, gyakorlatilag gyógyíthatatlan, viszont a legsúlyosabban fertőző. Leglátványosabb tünete az állandó, akár fulladásig tartó erős köhögési roham. Amire az egyre szaporodó „ápoltakat” gondosan betanították. Szerencsére gyakorlati bemutatóra elvétve is alig volt szükség. Az első napokat követően az SS razziái, a hatóságok ellenőrzései messzire elkerülték a halálos fertőzés gócát. Eleinte viszont a fejetlenség és az (ugyan más okú) riadalom tette hihetővé a látottakat a Gestapo szemében.

(folytatjuk)