A fegyverkenőcs

Egy szer, amivel a sebesült esély kapott, hogy békésen meggyógyulhasson – üdítő kivételként az érvágások, hűtőkúrák és társaik világában.

Végy. Miszerint recipe. Vagyis Rp.: akasztott tolvaj koponyatetőjéről származó moha (úgynevezett koponyavirág), valódi múmia (valamely része), embervér, kövér ember zsírja, len- és terpentinolaj, végül örményagyag (feketeagyag).Aztán évszázadokon át, számtalan helyen, számtalan alakban. Részletekben változva, alakulva, lényegében változatlanul. Egy kétszáz évvel későbbi formula: erőszakos halált halt emberről származó koponyavirág (e cranio hominis violenta morte perempti, hullaviasz), kandisznó- vagy medvezsír (adipis verris aprugni, ursini), földigiliszta (lumbricorum terrestrium), szárított vaddisznóagy (cerebri aprugni siccati), valamint vörös szantál (santali rubri odorati), múmia (mumiae), hematit (et haematitis singul).

Indokolt is volt a részletekre kiterjedő figyelem, a szer gondos és fegyelmezett kezelése, hiszen jelentőségét nehéz lett volna túlértékelni! Segítségével a későközépkor-koraújkor embere olyan sérüléseket tudott (többek között) eredményesen kezelni, melyek előtt még a mai modern medicina is tehetetlenül áll.

A legendás fegyverkenőcsről volt szó. Az első változat az elképzelhető legnagyobb tekintélytől származik. Az Philippus Aureolus Theophrastus Bombastus von Hohenheim (1493 – 1541) svájci-német orvos, alkimista receptje. A második Juraj Lani (1646–1701) Diaskepsis philosophiae naturalis de unguento armario (Lipcse, 1680) című, a fegyverkenőcs kérdését áttekintő és összefoglaló értekezéséből.

A csodaszer tündöklését keretező két név egycsapásra sokat jelentő lesz a számunkra, ha tovább követjük életútjukat. Von Hohenheim doktor méltán szerzett világhírét az egyszerűbb és tudományosabb hangzású, latinos névváltozattal jegyezte: Paracelsus! (Mellesleg ő csak lejegyezte és közreadta a fegyverkenőcs általánosan használt összetételét, az alkalmazását azonban nem pártolta!) Juraj Lani pedig a rémtörténetekbe illő sorsú negyven gályarab magyar lutheránus prédikátor egyike: nekünk ő Lányi György, Moldova György klasszikus szépségű regényének (A negyven prédikátor) főhőse. (Némileg a hitújító orvos magyar volta ellen szól, hogy a Juraj Lani névalakot ott használja, ahol a szlovák-magyar különbözőségnek már semmi jelentősége sincs, már ha e népféleségek létéről egyáltalán tudnak.)

Szerencsére a történetek végül összeérnek. Bármelyik recept előírásait követtük is, az összetevőket apróra kell vágni, őrölni, darálni, porrá kell törni, majd langyos zsírban feloldani és összekeverni. Nagyon is elővigyázatosan kell eljárnunk: amikor a Nap a Mérleg (csillagkép) jegyében jár, akkor ténykedjünk mindennel, leszámítva a koponyavirágot! A hullaviaszt növekvő Hold idején kell leszednünk, s az elegyhez hozzáadnunk. Legkedvezőbb ezidőn belül is az az időszak, amikor égi kísérőnk a Vénusz házában tartózkodik! Ha elsietnénk vagy késlekednénk, s a keverék véglegesítése a Hold Mars házában vagy a Szaturnusz házában való tartózkodásának idejére esne, nem csodagyógyszert, hanem nehéz mérget állítanánk elő!

Miután végeztünk a szer előállításával, ügydöntő fontosságú ponthoz érkeztünk. Ami sokat megmagyaráz a keverék elképesztő és előre egyáltalán nem látható hatékonyságából.

A kenőcsöt nem a sebre, még csak nem is a sebesültre, hanem a sebet okozó fegyverre - azon belül is a sebesítő eszközön visszamaradt vérfoltra - kenték! Azaz: a sebhez hozzá sem ért senki és semmi! Főleg nem az agyondicsért, nyilván jócskán fertőző kotyvalék! A beteget magát sem zaklatták semmi egyéb módon. Így az elmaradt érvágások, hűtőkúrák és társaik szintén hozzájárulhattak a varázslatos javuláshoz. Tehát a fegyverkenőcs hatására a sebesült esély kapott, hogy békésen meggyógyulhasson – önmagától!

A (hogyan is mondjuk) ’gyógyítás folyamatának’ érdekes rituáléja volt. Az egymás nyakát akár bérgyilkosokkal, orvul elvágató uraságok, akik a másik embereit és javait ott pusztították, ahol érték, ünnepélyes formaságok mellett fogadták a csata után táborukban megjelenő ellenséges „gyógyítók” küldöttségét. Ráadásul késedelem és vonakodás nélkül átnyújtották nekik a harctéren legdrágább kincsüket, a fegyverüket. Amint az a lovagi eredetű méltányosság kölcsönösen elvárható része volt! Természetesen „helybeni használatra”! Miszerint a sebet ejtő fegyvert, pontosabban, az azon található száradt vérfoltokat két-három naponta bekenték a magukkal hozott fegyverkenőccsel. A „kezelés” során a harceszközt testmeleg helyen, frissen mosott, fehér gyolcsban kellett tartaniuk. Túlmeleg, hideg, piszkos rongy rontana a sebesült állapotán, akár meg is ölhetné őt. Mindvégig kiemelt figyelmet követelt a kezelt szerszám. Ha ugyanis leesik, vagy csak érintkezik a földdel, nem múló őrjöngést okoz a távol lévő sértettnek. Szúrt sérülés orvoslása során, előbb az annak kivédésére használt felszerelést – pajzsot, páncélt – kell kezelésben részesíteni. Döntő jelentőségű még, mert mindent akár utólag is elronthat, hogy aki a gyógyítás szertartását végzi, a kezelés napjaiban ne éljen házaséletet!

Végezetül, mondani sem kell, hogy a gyógyító különítmény az egész procedúra alatt, természetesen, az ellenség vendégszeretetét élvezte, majd dolga végeztével békén távozhatott.

A fegyverkenőcsöt (Waffensalbe, unguentum armarium, hoplokriszma), a mágikus orvoslás (a jatromágia) leghatékonyabb eszközét a skandináv fjordoktól a Szentföldön túli vidékekig széles körben alkalmazták, mindenhol, ahol európai emberek a történelem során ölték a többieket és olykor egymást. Használatát magától értetődően komoly viták kisérték. Az eleinte a kor szintjén tudományosnak mondható eszmecsere azonban hamar vallási, eretneküldöző jelleget öltött. Nem a készítmény hatásossága volt a kérdés, hanem az esetlegesen általa okozott gyógyulás megítélése. Hogy a szer tagadhatatlan (?!?) távolba való hatásában tetten érhető-e a démoni közreműködés. Hogy a gyógyulások a megengedhető természetes mágia, a magia naturalis vagy az üldözendő magia daemonica körébe tartoznak-e? A soha el nem döntött, valójában el sem dönthető álkérdést, mint annyiszor a történelem során, a tudomány fejlődése haladta meg. Bár elgondolkodtató „működési elvének” búvópatakszerű fel-felbukkanása. A homeopátia, a paraszimpatikus hatás alkalmazása és társaik megjelenésekor az élőlények és élettelen dolgok közti szimpátia- és antipátia-kapcsolatok felhasználásáról van szó újra és újra. Pontosabban az ezeken alapuló két „törvény” gyógyító alkalmazásáról.

Egyrészt, hogy a hasonló hasonlót hoz létre, vagyis egy okozat hasonlít az okához – ez volna a Hasonlóság törvénye. Ebből az következtetik, hogy bármilyen kívánt hatás előidézhető egyszerűen annak utánzásával.

Másrészt, hogy a dolgok, amelyek egyszer érintkeztek, a fizikai érintkezés megszűnte után is hatnak egymásra bizonyos távolságból. (A „bizonyos”, mint megszorító jelző roppant hasznos előre beépített magyarázat sikertelenség esetére.) Ez pedig az Érintkezés vagy Fertőzés törvénye. Ebből viszont azt következtetik, hogy bármit teszünk egy tárggyal, az ugyanúgy hat arra a személyre (ugyanazt „teszi vele”), akivel egyszer érintkezett.

Mert, úgy tűnik, a fegyverkenőcs örök – hiába fordított neki szegény Paracelsus hátat.