A szabályozók és a szabályozottak örökös versenyben vannak a jobb pozíciók eléréséért. A sakk ennek a küzdelemnek is a szebbik oldalát mutatja meg nekünk.
Közhely, ám attól még igaz, hogy minden változik. Még a legalapvetőbb törvények, szabályok is folyamatosan alakulnak. Résszint aszerint, ahogy a megismerés gyarapszik, ahogy tudásunk előrehalad. Résszint a „testreszabás” tökéletesedése nyomán, ahogy egyre finomabb összefüggések, részletek megragadására is alkalmasak lesznek. Így van ez a való világ feltárt szabályszerűségei területén éppúgy, mint az emberek közötti rendet fenntartó szabályok esetében. Még ha az utóbbiak alakulása-alakítása olykor (rossz esetben) önkényesnek tűnik is…
Az élet, a gyakorlat próbája, mely feltárja a törvény szövetén a váratlan felfesléseket, hiányokat e fejlődés(?), változás motorja. De néha, avatott pillanatban azzá lehet egyetlen ember is. Megsejt, vélni remél valami addig nem látott természeti összefüggést – vagy egy emelkedett ethoszú pillanatban kimondat vele az intuíció valami egyetemesen emberi alapvetést.
A sakk sem lehet ezzel másként, lévén maga is teljes és öntörvényű világ. Törvényei (szabályai) létrejötte óta változnak, finomodnak. Szándékaink szerint tökéletesednek, mindjobban simulnak a játék szelleméhez. Akik ezt véghez viszik többnyire nagyformátumú törvénytevők – ám akad köztük fékezhetetlen fantáziájú álmodozó és a lehetőségek határait kutató, a törvények hiátusaival zsonglőrködő „szellemi provokátor” is.
Azzal az állítással nagy vonalakban mindenki egyetért, hogy a mai, a modern sakk a 19. század végére „készült el” és azóta állja az idők kihívását. Pedig… Nézzünk néhányat, a sakk törvényeit kikezdő történések közül a millennium óta – messze a teljesség igénye nélkül…
Elsőnek kívánkozik egy közismert, ám többnyire rosszul idézett és félremagyarázott játszma:
Lindemann – Echtermeyer, Kiel – 1893
1,e4 d5 2,exd Vxd5
3,Ke2 Ve4+ és matt!
„Mire gondolt, gondolhatott Lindemann?” Általában e körül a kérdés körül mozognak az epés és kevésbé epés kommentárok (már ha nem a legpofátlanabb bundáról beszélnek). Schneider Attila egyenesen az emberi ostobaság felülmúlhatatlan bizonyítékát látja itt színre lépni. Pedig nem akárkik a résztvevők: ha nyer, Lindemann a verseny győztese, s Echtermeyer még úgy is harmadik helyezett. Mindössze annyi történt, hogy világos a harmadik lépés megtételekor megfogta az egyik bástyáját anélkül, hogy előzőleg az „Igazítok!” bejelentést megtette volna, ezért a királyával büntetőlépést(!) kellett tennie! Az érintett bábú lépni köteles, amennyiben vele szabályos lépés tehető. Ha ilyen nincs, szabadon választhatunk az egyéb figurákkal tehető más szabályos lépések közül (az idők során változó szankciók járulékos terhe mellett: a fociból ismert sárga-laptól a figyelmeztetést követő leléptetésig különböző időlevonásokon át). Ám ez csak alig több mint száz éve van így. Az ezernyolcszázas években elfogadott szabály szerint, ha az érintett bábú mozgásképtelen volt, akkor a királyunkkal kellett úgynevezett büntető lépést tenni. Ez olyan paródiákhoz vezetett, mint a fenti minijátszma. Az esetről és az inkriminált szabály eltörlésére tett javaslatról a Deutsche Schachzeitung 1893 szeptemberi számának 283. oldalán adott hírt.
A sáncolás bevezetése az egyik legfiatalabb alapvető változás a sakk történetében. Mai formájában francia sakkozók vezették be a 17. század elején! Az eredeti helyén álló, lépést még nem tett király és bástya együtt követi el (nem sakkból, nem sakkba és nem sakkon át). Az amerikai Jack Straley Battell (1909 – 1985) 1955-ben, a Chess Review hasábjain egy feladvány-viccben hívta fel a figyelmet: a szabály hiányos!
Vegyük szó szerint a szabályt, és adjunk két lépésben(?!) mattot! 1,bxaB!, majd 2,0-0-0-0+ (miszerint „nagyonhosszú-sánc”) – vagyis világos az „eredeti(!) helyén álló, még lépést nem tett” a8-bástyáját húzza a királya mellé d1-re, hogy a királyát c1-re téve mattot adjon! (Azóta a szabály „a1-en vagy h1-en álló bástyát”, „alapállásban álló bástyát” említ!)
A gyalogátváltozás témaköre is – többek szerint – az értelmezés fehér foltjaival határos. Persze az is igaz, hogy a sakkszerzők is emberek – ráunnak néha a tenger kötelemre és kedvük támad összekacsintani a sok komolykodás fölött. Ám ezt is a sakktáblán teszik. Hol is tehetnék máshol, ha egyszer a sakkfeladványok az életük?! De erre nem kell feltétlenül április elsejéig várakozniuk! Elég egyszer szó szerint venniük például azt, hogy egy gyalog elérkezett idejét érezvén, bármely(!) tisztté átváltozhat... Így tett a cseh dr. Emil Palkoska (1871 – 1955) is 1903-ban, amikor az alábbi háromlépéses matt-feladványát megalkotta (The Leader különdíját nyerte el 1910-ben).
Ha mindent lehet, akkor legyen 1,d8K!!! A gyalog királlyá változott, világos csak így végezhet 3 lépésben: 1, – Kc(e)6 2,Bb(f)2 Kd6 3,Bb(f)6+ és matt!
Az 1986-os szovjet bajnokságon előálló alábbi pozíciót a Sahmati v SzSzSzR szilveszteri összeállításában közölte. Hogy miért? Azt a kísérő történet magyarázta:
Bjelovszki világossal, Csernyev ellen itt két lépésben mattot jelentett, s azt meg is mutatta. Megdöbbent ellenfele fel is adta a játszmát. (Alig lehetett elhitetni vele, hogy ő nyert valójában!) Mert tényleg mattot lehet adni két lépésben, de csak amolyan „szilveszteri módon”: 1,c8S(azaz sötét)F?!! Ha egyszer bármilyen tisztté átalakulhatunk, miért ne lehetne az az ellenfél futárja? Végtére az eredeti átváltozás-szabály nem csupán a „megszülető” tisztek milyenségét nem korlátozza, de a színét sem!! És akkor a 2,Hc7+ mattot nem lehet elhárítani!
A menetközbeni-, az en passant ütés, az e.p. lépésjelölés minden kezdőnek kissé megfoghatatlan. Vajon teljesen kitisztult bennünk ez a kép „sakk-felnőtt” korunkra? Heinrich Fraenkel ezirányú kételyeit fogalmazta meg az alábbi, 1951-ben, Assiac álnéven publikált feladványában. Világos indul és a kérdés mindössze ennyi: ki ad itt mattot?
A válasz egyszerűnek látszik: 1,Fg2+ d5+ és sötét mattol, mivel 2,cxd e.p. nem oldja fel a viszont-sakkot. Ám Fraenkel nem így gondolja. Szerinte a világos második lépéséről már a lépésmód neve árulkodik: en passant, menet-közbeni ütés, vagyis a sötét gyalog valójában nem jutott el d5-ig, előbb elpusztult, hiszen „menet közben” leütötték! Így el sem fedhette a g2-ről jövő fenyegetést! Tehát a világos mattja érvényes! És Ön szerint, Kedves Olvasó?! Netán ez is egyike azoknak a kérdéseknek, ahol még dolguk lesz a „törvényhozóknak”?...
A sakk legfiatalabb játékszabálya a 19. század vége felé körvonalazódott. Miután az időkorlát bevezetése egyértelműen bevált, már csak egy apró kiigazítás hiányzott a továbbra is időhúzásra, az ellenfelük kitikkasztására játszók kordába szorításához: kimondták, hogy ha harminc lépésen (húzás-páron) keresztül nem történik sem ütés, sem gyaloglépés, az állás automatikusan döntetlen (hiszen mondhatjuk: nem történt, nem változott semmi). Ezen később, kivételes számolóképességű nagymesterek tiltakozására változtattak: felemelték a kritikus határt ötven lépésre. Lényegében ma is ez volna érvényben. Volna – de jött a számítógép! Elkezdődött a lehetséges állások teljes(!), kimerítő feldolgozása. (Az úgynevezett ’adatbázisok’ készítése mára a nyolcbábos állások mezőnyét készül kimeríteni!) Mihamar tömegével akadtak fenn a hálón olyan állások, melyekben a legjobb, egyedül célravezető játék (a computer szerint) több mint ötven lépés alatt vezet matthoz. Ezek hatására a pontos (ám igazábol szinte soha alkalmazásra nem kerülő) szabály úgy változott, hogy azok a helyzetek kivételt képeznek, amelyekben valamelyik fél a bírónál bejelenti és a saját gondolkodási idejének terhére bizonyítani is tudja, hogy x (ötvennél több) lépésben tud csak dűlőre jutni.
A sakk törvényein kívül és túl megejtett kalandozásunk zárásaként engedjünk Marcel Duchamp (1887 – 1968) csábításának: haladjuk meg a játék szabályozásának kérdését filozófiai mélységek és egy lehetséges paradoxon irányába. Az avantgárd képzőművészet fejedelmét két dolog foglalkoztatta csak komolyan az életben (vagyis a művészetben, ami számára egyenlő volt az élet „gyakorlatával”): a szexualitás és a sakk. Amikor nem művészi problémák kötötték le, akkor sakkozott. De, amikor „művészetet csinált”, többnyire sakkozott akkor is. Egyik kedvenc műve egy úti sakk volt – magatervezte figurákkal, magakomponálta bonyolult végjátékkal – egy pár gumikesztyű kíséretében. A játékon és a tárgyi valóságon túl ez már a gondolat szabadságharca: a megfogni-megérinteni különbsége a tét, a gumikesztyűben bármit megfoghatunk, mégsem fogjuk megérinteni.
Márpedig mozdulni csak az érintett bábú köteles!
A rendezvény házigazdája, Eve Babitz (1943 – 2021) író, képzőmúvész és Duchamp sakkpartija nyitotta meg a mester életmű kiállítását a passadenai Mueum of Artban-ban (1963)
