Olyan van, hogy egyik fél sem akar nyerni. De mi van akkor, ha abba sem lehet hagyni? Ráadásul az egész az abszurd drámák királyának fejéből pattan ki.
Gyakran jut eszembe Karinthy megpróbáltatása. Ketten állnak az éjszakai villamos peronján, mikor hirtelen elönti a mestert a veríték: rádöbben, hogy ló-lépésben éppen ütésben áll! Lélegzete is elakad: vajon a másik, tudja-e… S lépésre melyikük következik?!...
Túl jól sikerült külön-világ a sakk ahhoz, hogy megúszhassa a géniuszok, az önmegvalósítók (és a kényszeresek) kiteljesedési nekibuzdulásait. Ha valami „van”, abba belebújunk, belakjuk – így hódítjuk meg. Ha valamivel valamit meg lehet tenni, azt előbb-utóbb meg is teszi valaki. Az ember már csak ilyen. Próbálkozik. Aztán játszik és vetélkedik. És a sakk valósággal kínálja magát erre.
Ráadásul a párhuzamok, az előképek is sikert, járható utat sugallnak. Ha van víz, hát úszni kell. Ha már úszunk, gyorsabban kell úszni. Aztán ügyesebben és együtt. A teljesítmény összemérése, majd a játékból lett vetélkedő-küzdelem: az úszóversenyek és a vízilabda. Ahogy a jégen a gyorskorcsolya-versenyek meg a jégkorong-bajnokságok. De a gyorsaság s az ügyesség mellett az esztétikum dolgában is sorompóba állhatunk! Következett is a műúszás és a jégtánc, a műkorcsolya – és hol van még a vége? (Gondoljanak például a tájékozódási búvárúszás csapatversenyeire…)
Nos, hasonlóan áll ezzel a sakk is. A játékból küzdelem lett. És mi megküzdhetünk egymással, de önmagunkkal is a különféle helyzetek támasztotta feladatok megoldásában, Végül megküzdhetünk magával a sakkal is a sakkszerzés útjain, a sakk világának titkait, összefüggéseit kutatva. Egyéniben vagy csapatban, „távüzenetileg” vagy az elmélet, a tudomány végtelen területein. És persze a szépség-díjak bűvöletében!
És ennyi volna? Hol marad a sakkban mondjuk a kung-fuból ismert csapatgyakorlat, vagy a műrepülés szabadprogramjainak megfelelője? Valami „totális sakk” elképzelhetetlen volna? (Vagy nevezzük inkább „műsakk”-nak a műkorcsolya, esetleg a műúszás mintájára?) Amikor nem egymás rovására játszunk, de még csak nem is egymást támogatva, mint a segítő-mattok esetében, mert nincs elérendő cél, csak a figurák szabad mozgása együtt és külön, és e mozgás harmóniája, a rend és az újabb összhang váltakozása, e váltakozás ritmusa, e ritmus sodrása… Mondjuk, ahogy a következő játszmában(?) a főhős két huszárjához partnerének lovai csatlakoznak, hogy együtt térjenek meg „szülőföldjükre”, akár a költöző madarak a tavaszi égen…
A múlt század elején, derekán sok tudós, művész, gondolkodó eljutott hasonló következtetésekig (Duchamptól Nabokovig, Zweigtől Einsteinig), köztük a legkövetkezetesebb, a leglátványosabb eredményt hozó, a Nobel-díjas Samuel Beckett (1906 – 1989). Sőt! Ő mintha innen indult volna, hogy felmutathasson valami még általánosabb, életet-halált sakkot-mindent egybeölelő erkölcsi kényszert. A leginkább Franciaországban élő, kétnyelvű ír költő, próza- és drámaíró az abszurd atyjaként (Godot-ra várva) közismert, mondják szürrealistának is – pedig ő nagyon is konkrét, a széthullás nála a „valóság realizmusa”. Hősei sivár, idegen világ foglyai, esélytelenül bár, de létezésük értelmét keresik és megátalkodottan kitartanak – a végsőkön is túl-ig. Nem akar felesleget mondani, egyre tömörebb és pontosabb. Egyik utolsó színművében már nem hangzik el szöveg sem, színész sincs jelen, súlyos gesztusokat koreografált jelenlét kísér – egyetlen női száj a „(fő?)szereplő” (Nem én, 1983). Ehhez a szikár konkrétsághoz telitalálat számára a sakk. Különben is egész életében kötődött a sakkhoz. Párizsi lakásában sok tucat sakk-könyv maradt utána, tele jegyzetekkel, elemzés-javításokkal. Sokat sakkozott, sakk-mindentudók voltak partnerei, barátai: Duchamp, Arrabal. Éveken át vezette a párizsi napilap, a Ce Soir sakkrovatát. A színpad sakktábla a számára, darabjaiban a rendezői utasítások a sakk-játszmaírás módszereit használják. Több baráti memoár őrzi az alakját, amint párizsi kávéházakban napszámra magában üldögél s a környező tárgyakat mozgatja. Valami kozmikus „fantasy-sakkot játszik” és néha jegyzetel… Foglalkoztatja a sakk, mert szerinte megtestesült paradoxon: a képzelet szabad játékát merev szabályrendszerrel fogja össze!
Első (bár másodiknak írt) regénye, a Murphy egy sakkjátszmában ér a végkifejletéhez. A címszereplő, ápoló a Magdalen Mental Mercyseat klinikán, világossal játszik egyik betegükkel, Endon Úrral. Murphyt eleinte talán terápiás megfontolások vezérlik, nem zaklatja amúgy is végletesen zaklatott partnerét. Ám egy-kettőre kiderül, senki nem játszik nyerésre, megszokott célokért. Szokatlan játszma folyik: nem ütünk, nem szorítunk ki, nem fenyegetünk, nem kergetünk. Egyszerűen csak figyelünk a másikra, reagálunk rá. Különös szemlélődő, meditatív, inkább esztétikai játék ez. Nézzék:
1,e4 Hh6 2,Hh3 Bg8 3,Bg1 Hc6 4,Hc3 He5 5,Hd5 Bh8 6,Bh1 Hc6 7,Hc3 Hg8 8,Hb1 Hb8 9,Hg1 e6 10,g3 He7 11,He2 Hg6 12,g4 Fe7 13,Hg3 d6 14,Fe2 Vd7 15,d3 Kd8 16,Vd2 Ve8 17,Kd1 Hd7 18,Hc3 Bb8 19,Bb1 Hb6 20,Ha4 Fd7 21,b3 Bg8 22,Bg1 Kc8 23,Fb2 Vf8 24,Kc1 Fe8 25,Fc3 Hh8 26,b4 Fd8 27,Vh6 Ha8
28,Vf6 Hg6 29,Fe5 Fe7 30,Hc5 Kd8 31,Hh1 Fd7 32,Kb2 Bh8 33,Kb3 Fc8 34,Ka4 Ve8+ 35,Ka5 Hb6 36,Ff4 Hd7 37,Vc3 Ba8 38,Ha6 Ff8 39,Kb5 He7 40,Ka5 Hb8 41,Vc6 Hg8
(lenyűgöző hullámverés, világos tehetetlenül sodródik) 42,Kb5 Ke7 43,Ka5 Vd8 44. - és világos feladta.
Beckett meggyőzően indokol: Endon Úr erői szép összefogott egységben állnak, míg Murphy serege rongyosan szétszóratott. Komolytalan és feszélyező lenne minden további erőlködés. Murphy lelkébe zárva bolond társát, visszavonul (a halálba).
A játszma oldalakon át „történik” a regényben, lépésről lépésre lényegre törő „elemzéssekkel”. Felületesen nézve paródia ez, a túlkomoly, túltudományos önfontosító (sakk)gyakorlat paródiája. Valójában sokkal több annál! A játszma vállalása! A játszmáé, amit megnyerni nem lehet, felhagyni vele nem lehet, elkerülni nem lehet – mégis fontos, és bár megmagyarázhatatlanul, de érték a számunkra.
Képek
Samuel Barclay Beckett (1906 – 1977), az 1969-es év ír Nobel-díjasa, 1978-ban
Ugyanabban az évben Valtman karikatúráján - Edmund Siegfried Valtman (1914 – 2005) észt-amerikai (többmint)karikaturista, a sajtógrafika Pulitzer-díjas klasszikusa
