A méltánytalanul nem túl ismert Walter Benjamin életútjáról elmélkedünk és közben rekonstruálunk egy izgalmas partit.
Utópiát megcsinálni a valóságban csak egyféleképpen lehet: rosszul. Persze lehet rosszabbul is, de az már nem utópia lesz, csak közönséges hazugság. Ilyenkor a közvélekedés előbb-utóbb kihajítja a rosszat – azaz derék általánosítással nem is a rosszat csinálókat, de magát az utópiát. Pedig azok, a rosszat csinálók, megannyi önjelölt akarnok, inkább rászolgáltak, mint az álomi elmélet, mellyel különösebben nem is lenne baj. Csak akként kellene kezelni, mint ami: nem a jövendő tervrajza, de vágyakat és tanulságokat megvilágító utópia! (Helyénvaló – ahogy Tündérország a János Vitézben –, csak nehogy valakinek eszébe jusson megvalósítani!) Tudást és teljesítményt tékozló melléktünet, hogy a naivak, az álmodók, akik tényleg hívei valamely soros utópiának, így vagy úgy, de mondhatni sorsszerűen áldozatul esnek: a Nagy Álom előbb megmérgezi, majd elpusztítja őket. Ilyen áldozat a 20. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója, művészetteoretikusa, Walter Benjamin (1892 – 1940) is.
Pár éve az év (évtized?!) sikerkönyve lett a szépirodalmon túli művek között Erdmut Wizisla „Walter Benjamin és Bertolt Brecht – egy barátság története” című úttörő munkája. Két, alkotóereje teljében lévő nagy művész, úttörő gondolkodó első találkozásai, a száműzetésben kiteljesedő hosszadalmas, töprengő együttlétei segítségével eleveníti fel az emberi szellem múlt századi nagy válságát, a baloldal történelmi vereségét, a világégés törvényszerűen bekövetkező tragédiáját. Természetesen nem hőseink sakkcsatáiról szól. A könyv borítóképe mégsem egyszerű zsánerkép. Nem csak hangulatilag varázsol elénk két magányosan is közösen alkotó, közösen is magányosan küzdő elmélyült alakot. Életük egy meghatározó szakaszában valóban napirendjük része volt a főétkezés utáni egy, legfeljebb két hosszadalmas, szinte némán lezajló sakkparti! Ám addig hosszú út vezetett.
Walter Benjamin
Bertolt Brecht
Benjamin gimnazista évei végétől publikált. Eleinte, újhangú, nyugtalan verseket. Ezzel mintha egész életműve alaphangját is megadta volna: érett esszéi, főművei is lényegre törően tömörek – lásd a német költő (Dichter, tkp „sűrítő”) szót! Minden sorának jellemzője a filozófiai mélységet kísérő líraiság. Filozófiát, germanisztikát, pszichológiát tanult Münchenben, Párizsban, Berlinben, „körbediákoskodta” Európát: a leghíresebb egyetemek, a legnevesebb professzorok adták kézről-kézre. Doktorátust végül a Berni Egyetemen szerzett. Közben önként jelentkezett katonának, de alkalmatlannak találták: nem a háborúért vagy a nacionalizmusért lelkesedett, ez is fiatalos szökési kísérlet volt a részéről, akár a versírás. Megpróbálkozott még a tudományos pályával, de nem kapott katedrát. Így minden energiáját, teljes életét az írásnak szentelte. Emellett megélhetési gondjai rászorították a műfordításra. (A modern franciákat, többek közt Proust majd teljes életművét, ő ültette át németre.) Ő maga „szabad kritikusnak” és „alkalmi fordítónak” vallotta magát. De hiába a nagyszerű művek, az élvezetes társadalomkritika, a bravúros nyelvészeti elemzések, a vonzó történelmi nosztalgia, a munkáin védjegyként végighúzódó pátosz és pesszimizmus – elképesztően eredeti intellektusa, önálló látásmódja távol tartotta tőle a sikert. Mégsem maradt teljesen észrevétlen. Aki számított, Rilke, Adorno, Bloch, Horkheimer, Arendt a barátja volt, a tisztelője, a mentora lett. És mindenekelőtt Bertolt Brecht (1898 – 1956). És persze az államrendőrség figyelmét is felkeltette. Mire végleg bealkonyult a weimari köztársaságnak, már kész dossziét örökölt „felforgató tevékenységéről” az új hatalom. A náci hatalomátvétel után az elsők között kellett menekülnie. Nagy kerülővel Párizsba telepedett, hogy a francia összeomlás onnan űzze tovább – tervei szerint Spanyolországon át Amerikába. Ám a Pireneusok lábánál egy kis határfaluban a rendőrfőnök – talán csak jó pontokat remélve a túléléshez – közölte vele: kiadja a Gestapónak. Inkább a halált választotta… A hihetetlenül gazdag Benjamini életmű halála után fokozatosan vált közkinccsé. Amivel párhuzamosan Walter Benjamin a közmegítélésben a 20. század meghatározó gondolkodói közé emelkedett.
Száműzetése kezdetén, Benjamin többször is huzamosan időzött barátjánál, az akkor Dániában szintén a bujdosók keserű kenyerén - ámbár rendezetten és nála nyilván jobban – élő Brechtnél. Az utóbbi svendborg-i tanyáján, 1934 nyarán naponta több órát töltöttek a kertben, egy nagy körtefa árnyékában, a sakktábla mellett. Egy ilyen alkalommal Brecht udvartartásából valaki – ő száműzetésében (is) kisebb „kommunában” élt – több képet készített a játszókról.
Láthatjuk, hogy Brecht játszik világossal, Benjamin a sötét bábokat vezeti. Bár nincs óra, mégsem tűnik könnyű partinak. A játszók komoly, hosszú küzdelemre készültek, ezt sugallja a szivar, az „alkalmi öltözet”. Egy későbbi Brecht-levél is alátámasztja ezt. 1937-ben, amikor barátját visszahívja, így ír neki: „…elárvult a sakktábla és félóránként(!) emlékezetes remegés fut át rajta, mint amikor Te léptél.” Az első kép játszmabeli előzményei rekonstruálhatók: Brecht nyílt játék-kezdetére Benjamin a francia védelmet választotta. (Talán a hely szelleme vezette őket, hisz a lettből, szintén menekültként dánná levő Aaron Nimzowitschnak, akkoriban a világ egyik legjobb játékosának rendszere a harmadik lépésük.)
1,e4 e6 2,d4 d5 3,e5 c5 4,f4 c4 5,g3 Fb4+ 6,Hd2 Fxd2+ 7,Fxd2 f6 8,exf Vxf6
A második és harmadik kép szerencsére perspektívát vált: ez láthatóvá teszi a takarásban lévő figurákat is, így a folytatás is feltárul előttünk. Brecht mesterkélt futármanőverével gyengébbeket húz, míg Benjámin huszárjait erős mezőkön pozícionálja.
9,Fe3 He7 10,h4 Hf5 11,Ff2 Hc6 12,c3
A záróképen nagyjából egyenlő állásban búcsúzunk hőseinktől. Az állás lezárása arra utal, hosszú, lavírozó játék áll előttük. Úgy tűnik, talán Benjámin a jobb játékos – bár a baráti kör levelezésében Adorno egy helyen azt jegyzi meg, hogy érdekes, milyen ritkán nyer…
A játszmák, a játszmák alatti néma, közös töprengések fontosak lehettek mindkét művész számára. Barátja halálának Brecht négy költeményében állított emléket, s ezek közül a „Walter Benjaminnak, aki Hitler elől futtában megölte magát” című négysorosban is mintha ide térne vissza, az egyszervolt dániai kertbe (fordította P M):
Ez a kifárasztás taktikája, amit úgy szerettél
a körtefa árnyékába állított asztalnál ülve.
A könyveidre vadászó ellenség
erőnket nem emésztheti fel.
