Oh, azok a halhatatlan Elsők! – Lucena és a modern sakk első(?) játszmája

A XV. század vége felé felgyorsult az idő. Ez az eseménydús időszak a sakkjáték számára is az Újkor kezdete lett.

Az elsőké az érdem, a dicsőség. Ők a híresek. Bár ez vitathatatlan, mégis, ha úgy nézzük, a tyúk és a tojás problémája ez. Ritkán tudhatjuk ugyanis, hogy valaki azért híres, mert első, nem pedig azért első, mert eleve híres. Gondoljunk csak a villanykörte esetére. A 19. század derekától több tucat világszabadalom jelentette be a megszületését és ez a folyamat mind a mai napig tart, egyre tökéletesítenek rajta – mégis mindenki tudja(?), hogy Edison találta(?) fel. A valóságban persze a legtöbbször nincsenek elsők, csak hosszú és lassú folyamatok vannak. De ne iparkodjunk a közmegítélés ellenében okoskodni. Inkább nézzük, hogy áll a modern sakk az elsőség kérdésével?

Kedves játékunk a 7. század derekán, az arabok mindennapjaiban tűnt fel az ember kultúrhorizontján. Természetesen nem mai tökéletességben(?), de úgy is – mondhatni – világot hódított. Aztán telt-múlt az idő, s varázsa nem fakult. Nem fakult nyolcszáz év alatt sem, de más tünemények egyre kápráztatóbban tündököltek. Pedig a vajúdó új kor szerette volna szeretni a sakkot, nagyon is megfelelt neki. Ám az önmagukat megvalósítók, az új világokra kíváncsiak és oda eljutni is tudók kezdték alakítani a főszerepeket. A conquistadorok egyfelől, másfelől a reneszánsz tudósai és mesterei kerültek mindinkább a figyelem középpontjába. Ők, hogy tényleg szerethessék, nem csak eltanulták a sakkot, de magukhoz is formálták. Felgyorsították leginkább. Hispániában adódott erre alkalom. Ahol a két világ összeért. Az arabok a sakkot egyik legnagyobb, ápolandó és megőrzendő értéküknek tekintették. Így eshetett, hogy az 1492-ben felszabadított Granadában arany és drágakövek helyett könyveket találtak a keresztények. Többségükben sakkról (is) megemlékező könyveket. És akaratukon és tudtukon kívül ez lett az Újkor kezdete. Számukra, sakkozók számára is...

“Van, hogy minden úgy megindul.” Hogy csak úgy történni kezdenek a dolgok. Egyszerre. Mintha csak összebeszéltek volna. Így volt ez a tizenötödik század utolsó “perceiben” is. Több kötet is kevés lenne regiszterbe foglalni, hogy mi minden is történt alig pár év alatt – csak Spanyolföldön. Pedig a legtöbb szinte bármikor megeshetett volna. Itt van mindjárt az, amit a kortársak gondoltak korszakos fordulónak. A Keresztény Királyok elfoglalták Granadát, a reconquista álma megvalósult. Nem maradt mór birtok a kontinensen. Ha mór birtok nem is, de mór világ igen. Még jó évszázadig. S már jó évszázada szinte bárki és bármikor elfoglalhatta volna a magányos Granadát. De hát mit tegyünk, mégiscsak 1492 az eufórikus győzelem dátuma.

Itt van aztán egy másik esemény. Korábban még csak tudomást sem vettek róla. Később kezdték korszakosnak tekinteni: Kolumbusz nekivágott az “Indiáknak”. Pedig jó pár évtizede bármikor nekiindult volna, ha megfelelő támogatást tud szerezni őrült terveihez. S amikor nekiindult, sem kapott igazából olyan hátteret, amivel egy “épeszű” nekivágott volna. De hát ő mégiscsak most vágott neki. Furcsa szerzetek kora volt ez: szinte mindenki hős volt és kalandor – értékek mentője és rabló egy személyben. Ahogy az az írástudó, aki az Alhambra romjaiban kutatva igyekezett iratokat, könyveket biztonságba helyezni. Az ő nevét – ellentétben a nagy tettek “elkövetőivel” – nem őrizte meg az emlékezet. Pedig nem kis dolgot vitt véghez. Persze sok minden más mellett (mint például a csillagászat, a hajózás vagy a kertészet számos titka) neki köszönheti Európa, s – tekintettel az arab hanyatlásra – a világ a sakkot. A sakk pedig a megújhodást.

A máig érvényes, “új” szabályokat, s az ezek szerint játszandó “új sakkot” először Lucena írja le 1497-ben, Salamancában megjelent korszakalkotó művében (Repetición de Amores e Arte de Axedrex con CL iuegos de partido). Már a cím önmagáért beszél, mindent elárul: A szerelem és a sakkjáték művészetének áttekintése… Ez a könyv pedig legnagyobbrészt a megmentett (és megismert!) arab hagyományból merít. A lejegyzett legkorábbi – újkori és európai – sakkjátszma is ezekből az évekből származik. Amiről Juan Ramirez Lucena (1465? – 1530?) ír, az már a mai sakk – úgy tűnik, minden árnyoldalával együtt. A játék “totális” felfogása, az elfajulás lehetőségei, a rossz értelemben vett profizmus is mintha előrevetnék árnyékukat: “Ha nappali fénynél játszol, úgy ülj le szembe ellenfeleddel, hogy az ő szemébe süssön a Nap: ez neked fog kedvezni. Ha teheted, olyankor hívd ki tétmérkőzésre az ellenfelet, amikor az alaposan belakott és felöntött a garatra.” Ezek nem egy kíméletlen mai menedzser szavai, de félezer éves derék keresztényi jó tanácsok! (Mellesleg: a mester írta a nevét Luis -olykor Lluis- Ramirez de Lucena alakban is.)

És nem volt többé megállás! A lassan-lassan feledésbe merült középkori, “régi”, lassú sakk megifjodva alig pár évtized alatt valóban meghódította a világot. Immár annak nyugati felét is. Nem is akármilyen formában. Első mesterei, s e mesterek hívei nem játéknak tekintették! Hódolni neki hivatást jelentett. Sakkozónak lenni megbecsült és jól megfizetett foglalkozás is volt. Hatalom: hírnév és vagyon járt a táblán aratott sikerekért.

A bemutatkozásról is több mint illendő megemlékeznünk! Az első ismert – lejegyzett – „modern” sakkjátszmát 1485-ben (egyesek szerint1490-ben) játszották, Barcelonában.

Castellni – Vinoles

1,e4 d5 2,exd Vxd5 3,Hc3 Vd8 4,Fc4 Hf6 5,Hf3 Fg4 6,h3 Fxf3 7,Vxf3 e6 8,Vxb7 Hbd7 9,Hb5 Bc8 10,Hxa7 Hb6 11,Hxc8 Hxc8 12,d4 Hd6 13,Fb5+ Hxb5 14,Vxb5+ Hd7 15,d5 exd 16,Fe3 Fd6 17,Bd1 Vf6 18,Bxd5 Vg6

19,Ff4 Fxf4 20,Vxd7+ Kf8 21,Vd8+ és matt!

A játékban, az igazi játékban persze semmi sem az, aminek látszik. Régiben, újban – egyre megy. Ez a sakkjátszma is feltűnik már tíz évvel előbb egy 1475 körül, Valenciában keltezett poémában, a Schach d’Amor stancáiban. Az ott részletesen leírt küzdelem három(!) jeles valenciai (mellesleg tényleg élt!) költő között zajlik. Franci Castellvi vezeti győzelemre a vörös (nálunk fehér) sereget. Nemes ellenfele Narcis Vinyoles a zöld (fekete) haderőt dirigálja. A harmadik tusakodó, Bernat Fenollar, az előző kettő barátja, hadsegéde, a krónikás szerepére vállalkozik. Hogy hogyan írták valóban a nevüket? Hogy miként folyt le a valóságban ez a „bemutató”? Miért kellene tényleg tudnunk? Elég annyi bizonyságul, hogy míg a régi sakk arab csoda, addig az új sakk Ibéria szülötte.

Végtére, egy csipetnyi titok nélkül mivé is lenne a játék – de mivé lenne az élet?