Sakk a történelemben: hol ajándékként a jó szándék gesztusa, de sújtó fegyverekként használt sakkfigurák, élethalálharccá fajuló játszmák is jellemezték.
Medium aevum. Micsoda idők! Az első igazi globalizáció, amikor mindent vitt a kereszténység. Amikor erény és bűn, érték és értéktelen, jó és rossz példásan külön kupacokba gyűlt a világ két végén, ahogy egy ember életútja két oldalán. Elöl pedig, az út végén a biztos távlat: a menny vagy a pokol – aszerint, hogy ki a pálya mely oldalából merítgetett útravalót. Útközben pedig harc és szerelem, semmi más nem számít. S ha úgy vesszük, hogy a szerelem is harc a maga módján – az egész élet egyetlen kalandos küzdelem. Még a holtidők is, persze olyankor nem igazán élesben: az a felkészülés, az újabb és újabb próbatétel. A próbát pedig állni kell, annál is inkább, mert az egész bármikor komolyra fordulhat. A lovagnak méltónak kell bizonyulnia, másnak meg csak egyetlen esély jut: lovaggá kell válnia. Hát erre való a véget nem érő próba. A próbák sorában pedig előkelő helyen a sakk! (Az Európába nemrég arab közvetítéssel két irányból, Hispánián és Itálián át is megérkező, még „régi” sakk. A mai, a gyorsabb változat már nem középkori, az a 15. század végi reform szülötte.)
A sakkot a „szabad művészetek” közé sorolják, művelése lovagi erény. Már amikor. Ha túlzásba viszik, ha a hitélet rovására megy, ha úgy vélik valami istentelenség társul hozzá – tiltják, üldözik, kiátkozzák. Maga Clairvaux-i Szent Bernát, a 12. század szellemi vezéregyénisége, akit hatalmas tekintélye miatt koronázatlan pápának és a „Század császárának” neveztek, olyan fontosnak tartotta a kérdést, hogy a templomos rend 1128-ban kiadott regulájába belefogalmazta, hogy a rend tagjai undorral vessék meg a sakkjátékot (akár a kockát). Egy évtizeden belül zsinati határozat tiltotta a papoknak, hogy egyáltalán sakk legyen a birtokukban. 1208-ban Párizs püspöke, De Sull minden egyházi személyt eltiltott a sakkozástól. Míg végül IX. (Szent) Lajos francia király az egyház felszólítására 1254-ben törvényt alkotott, mely „a sakkjátékot, mivel az haszontalan és unalmas, egyszer s mindenkorra betiltja”. A szent király rendeletének érdekes adaléka hagyatéka féltve őrzött darabja, egy díszes sakk-készlet, amit diplomáciai és hadi kalandozásai során, Granada uralkodójának közvetítésével kapott a Bagdadi kalifától, mint lovag a lovagtól. (Hegyikristály fehér figurák, füstkvarc feketék – ma a Louvre gyűjteményében.) Aztán ez az „egyszer s mindenkorra” úgy vált be, ahogy a politika „örök és megbonthatatlan alapigazságai” általában. A sakk népszerűsége azóta is töretlen – persze éppúgy a diktatúrák fel-feléledő ellenszenve is a játék iránt. Legutóbb Khomeini ajatollah tiltotta be 1980-ban, Iránban, mert „ellenkezik a Koránnal s ellenségeskedést szít az emberek között” – szögezte le a hazafiság álarcában újravirágzó középkor zászlóvivője 1980(!)-ban.
Hogy volt mit tiltani, szabályozni a sakk körül akkoriban, azt illusztrálja az 1090 körül Izlandon keletkezett Olaf-saga egy részlete (a II. vagy Szent Olaf /994 – 1030/ norvég királyt dicsőítő ének több változatban a 12. századra Európa sokat másolt, közkézen forgó olvasmánya lett). Olaf egy évtizedre megtörte hazájában a dán fennhatóságot. Elődje és utóda, nagy vetélytársa II. Knut vagy Nagy Knut dán-angol-norvég király, aki legyőzte Ulf Jarl-t, Kelet-Dánia fejedelmét is. 1026 karácsonyán a Zéland-szigeti Trinity-church templomában(!) sakkozott a győztes és a nagylelkűen kebelre-ölelt vesztes. Mígnem a játszma hevében Knut a sakktáblával agyoncsapta Ulfot (a később évszázadokig uralkodó Estridsen-ház ősatyját)…
De ennek a történetnek előzménye is van. A 9. század elején Ogier, a dán (anyanyelvén Holger Danske) Nagy Károly (742 – 814) helytartója volt. A mórok elleni küzdelemben a frank császár jelentős támaszaként tüntette ki magát. A kor szokása szerint fia, a bizalmat erősítendő (vagy túszként – nézőpont kérdése) a császári udvar tagja, lovagja volt. Így esett, hogy lovagi játszadozás keretében Nagy Károly fia a vazallus örökösével sakkozott, s a parti izgalmai közepette a császárfi egy sakkfigurával végzett Ogier fiával. Az epizódot a szaracénok feletti nagy győzelmet megéneklő ófrancia Ogier-legenda (Chanson de geste) örökíti meg.
Maga Charlemagne (ahogy a birodalomteremtőt a franciák máig nevezik) közismert volt sakkszeretetéről, de számtalan hadjárata ellenére békeszeretetéről is. E két erény előtt tisztelegve ajándékozta meg őt a Nagy Kalifa, Hárún ar-Rasid (Harun al-Rasid) egy káprázatos kivitelű sakk-készlettel, amit Károly nagy becsben tartott, s kiemelt értékei között hagyott a Saint-Denis apátságra. Lám, a sakk, mint a jó szándék gesztusa: mesehős a mesehősnek, barátsággal… Vagy: vér nélkül, más-más isten jegyében, tisztelve a másikat… (15 centinél magasabb, 1 kilót meghaladó súlyú elefántcsont figurák, a megmaradt darabokat ma a Nemzeti Könyvtár, Párizs őrzi. Ezt tudva már érzékletesebben jelenhet meg előttünk a ’figurák általi agyonveretés’…)
Mindenesetre a sakkjátszmák élethalálharccá fajulása gyakori jelenség lehetett. Mikoris a sakkfigurákat hajító, sújtó fegyverekként használták a küzdő felek, és öltek velük. Az angol költő, teológus, apát Alexender Neckham (1157 – 1217) kötelességének is érezte, hogy értekezésben hívja fel rá a figyelmet, s fellépjen ellene. H. J. R. Murray (1868 – 1955) sakktörténeti alapműve számos méretes gránitfigura-leletet említ, amik nagyon is alkalmasak lehettek az ilyes használatra.
A sakk gyakorlatával társítható másféle veszedelemre figyelmeztetett egy Busecca (Buzecca) nevű szaracén feltűnése a Firenzéhez tartozó Bragellóban, 1266-ban. A derék mór lovag beléptidíj fejében tartott bemutatóin három sakkjátszmát váltott egyidejűleg. Egyet szemtől szemben neves (és többnyire nemes) kihívóval, kettőt pedig - az ő „szemszögéből nézve” – vakon. A partik eleve tétre mentek, amit határtalanul tetéztek a megjelentek fogadásai. Ez egykettőre vásári kalamajkává züllesztette az „elmék párviadalát” – amin csak rontott a nagy partik tétjének mibenléte. Az igazhitű vendégművész előszeretettel vállalta, hogy egy hölgy „keze”, egy végakarat elfogadása, vagy egy elítélt sorsa, az esetleges kegyelem legyen a tét. Sorsok, életek egy játék forgandóságának odavetve! Ez nyilvánvalóan nem mehetett így sokáig.
Más kérdés, hogy az életünkért, az életért vívott (sakk)játszma mindmáig az egyik legkedveltebb vándormotívum a játék univerzumában. Se szeri se száma az ilyen összecsapásokról szóló történeteknek, anekdotáknak, hivatkozásoknak. (Igazság szerint egyedül Ossip Bernstein nagymesterrel esett meg valami hasonló. Minden más említés városi legenda.) Ám ez már egy másik kor, másik történet. Talán majd egyszer máskor…
Képek:
1 Igazi lovagi harc – egy 20. századi karikatúrán
2 Ulf Jarl megérkezik a Trinity-church-be, Nagy Knut a táblánál várja (M. M. Williams metszete, 1913)
3 Észak-norvég sakkfigurák a 12. századból a British Museumban
4 Nagy Károly sakkfiguráit „hivatalosan” először a Saint-Denis apátság 1598-ban készült leltára említi. Akkor még 30 darabot őriztek ott,nagy tisztelettel –ebből 16 vészelt át minden történelmi vihart, és jutott el a Nemzeti Könyvtár tárlóiba
