Két főúr a haza oltalmára szövetkezik

A XVI. század vérgőzös, kardozós világának szellemi életébe pillantunk be – egy különleges sakkjátszma bevezetőjeként.

Nem kell mindenáron újdonságokat előásni. Olykor elegendő szépen egymás mellé rakni, amit ismerünk és az egész váratlanul sok újat is elárul majd, több lesz, mint a részletek összege. Különösen a kezdetek feltárásában érdemes (és néha muszáj is) így eljárnunk. Ki gondolná például, hogy hazánk történelmének legnagyobb megpróbáltatása idején, amikor a német és a török egyszerre vetett szemet ránk, „az két császár halálos ölelésében” is jutott idő, jutott tehetség magyar földön a sakkal foglalkozni.

Hogy mi volna a sakk? Művészet? Tudomány? Sport? Vagy játék, csupán szórakozás? Álvita ezen polemizálni. Megoldhatatlan. Nyilván egyik sem és mindegyik ugyanakkor. A sakk a maga egységében pótolhatatlanul az, ami. Szerencsére. Mint minden igazi fenomén, a sakk mibenléte is megragadhatatlan. De nem volt ez mindig így! A VII. századtól, mikor is feltűnt a mi európai kultúrhorizontunkon, jó ezer éven át pontosan tudta a világ, hogy mi a sakk. Nemes elfoglaltságot, ember és jellemformáló próbatételt láttak benne. Művelése erénynek számított, melyről időről időre bizonyságot illett tenni. Már valamirevaló közlovag is elképzelhetetlen volt sakktudás nélkül, honorábilisabb társaikról nem is beszélve. A szellem mérkőzéseit egyenrangú, méltó és igazságos küzdelemnek tartották. Nemegyszer perdöntő szerepet is kapott a sakk az évszázadok során. Akár háborúkat, hosszú viszálykodást is kiválthatott (mármint a szó eredeti értelmében: helyettesített és nem okozott). A korai mesterek hazájuk elismert hősei, az udvarok büszkeségei voltak. Miniszterinek is mondható rangot, címeket és járadékot kaptak. Ki is kellett állniuk – ahányszor csak lehetett vagy kellett – uralkodójukért, országuk becsületéért, népük elismeréséért.

Ez időben a sakk elválaszthatatlan az élet, a világ más történéseitől. Történetírásunk első nagyjai nem is szentelnek neki külön figyelmet, de ki se hagyják ott, ahol ritkán ugyan, de rendszeresen és jelentősen említtetik a kor dokumentumai között. Ez szerencse és balszerencse egyben. Hisz ettől válhatott észrevétlenné a sakk a mást kutató, a hadra, politikára kíváncsi szemek előtt. Ám ugyanakkor ettől maradt is fenn annyi utalás a sakkról. Csak meg kell lelni. Ehhez az egyik leggazdagabb forrás Pray György (1723 – 1801) jezsuita atya (latin nyelvű) életműve. A XVIII. század végének ez a jelentős tudósa egész életét a magyar történet forrásműveinek felkutatására és publikálására szentelte. Saját „találmány” és adatcsere révén hatvan(!!) hatalmas kötetnyi anyagot halmozott fel. Neki köszönhetjük többek között legbecsesebb nyelvemlékünket, a halotti beszédet, mely a felfedezője nevét őrző kódexben, a Pray-kódexben található. A tudós kifogyhatatlan gazdagságú hagyatéka folyamatosan szolgált (s tán még szolgál is) meglepetésekkel. Például jóval halála után publikált poszthumusz műve tekinthető a magyar pecséttan alapvetésének. Egy másik, nem kevésbé jelentős ilyen műve az 1806-ban Pozsonyban kiadott Epistolae procerum regni Hungariae (A magyar királyság főurainak levelei) című hatalmas gyűjtemény. Ebben a valóságos kincsestárban akadt Chevassus doktor, a később dr. Gelenczey (még később Gelenczei) Emil (1895 – 1980) néven ismertté váló író, neves és lelkes sakkozó, sakkbarát (s nem kevésbé neves túravezető és hegymászó) az alábbi levélre:

„Batthyány Ferencnek

Sárvár, 1557. Febr. 28.

Nagyságos Uram és tisztelendő Barátom!

Jöve e napokban Bergamóból, Olaszország városából bizonyos Hieronymus Olivierus nevű doctor hozzánk, aki a sah játékában annyira járatos, hogy ezen tudomány pálmáját sok városban és tartományban ő nyerte el. Ennek bizonyítékául azok jelvényeit magával hordja, s polgártársai által az ő jelvényükkel van kiküldve, hogy akképp gyakorolja művészetét, hogy azok elvesztésével ne homályosítsa el dicsőségüket, hanem örökös győzelemmel tegye fényesebbé.

Azért is nem akar senkivel másképpen játszani, hanem ha mindegyik fél száz aranyat teszen le, s egyszersmind címeres fegyverzetét. Ha veszt, a győztesé lesz az ő száz aranya, s az ő városának címeres jelvénye, ha pedig ő nyeri el a győzelmet, ő kapja a száz aranyat, s a legyőzött hadi jelvényeit. Miután senkink sincs, akit vele ezen versenyben szembe állíthatnánk, Nagyságodat pedig mint a játék e fajában igen jártast ismerjük, tudósítani kívántuk erről, ha talán kedve lenne ezen versenyen résztvenni, s ezen hírneves, s elbizakodott játszótól a hírt elragadni. Tudjuk ugyan, hogy Nagyságod ez okból hozzánk e napokban nem jöhet, de ha kedve volna hozzá, hogy a verseny ne halasztassék – ő már sürgetlen sürget –, készek vagyunk őt, mihelyt Nagyságod parancsolja, oda küldeni. Erről mentül előbb választ kérünk.

Nádasdy Tamás

Magyarország nádorispánja,

a király ő felsége helytartója.”

A levél íróját aligha kell bemutatni. Nádasdy Tamás (1498 – 1562) szegény köznemesi család fiaként önerejéből tette magát a század Magyarországának, sőt mondhatni, hogy Európájának egyik elismert nagyságává. Több nyelven beszélt, a művelt világ neves iskoláit végigtanulta. Híres katona, jó hadvezér volt, ám mégis inkább diplomataként, mint politikus alkotott maradandót. Talán ez a levél is felvillant valamit abból a diplomáciai érzékből, kötéltáncolói bravúrmutatványból, amit a dicső országnagy eredményesen folytatott a három részre szakadt ország átláthatatlan zavarosságú viszonyai között. Előbb budai kapitány, majd kincstartó, horvát és tót ország bánja, végül az ország nádora. 64 évesen halt meg 1562-ben. De tarthatnánk őt a magyar költészet(?), levélregény(?) halhatatlanjának is. Megindító szépségű és bensőségesen meleg hosszú levelezése, melyet feleségével és szerelmével(!) Kanizsai Orsolyával (1521 – 1571) folytatott, páratlan értéke kultúrhistóriánknak. És akkor még nem is szóltunk Sylvester János (1504 – 1551) és Tinódi Sebestyén (1510 – 1556) „örökbe fogadásáról”, vagy az első hazai kiadású magyar nyelvű könyvről, ami az ő szolgálatában az ő megbízásából látott napvilágot az ő nyomdájában! S lám mindeközben még a hatvannégy-mezős csatatéren is gondja volt a haza jó hírének sorsára.

Hogy miként alakult az ügy – arról majd legközelebb…